Nobel 2014 – Így neveld a vállalatod
“Ideje volt már, hogy a Nobel-bizottság elkezdjen olyanokat díjazni, akik tapasztalati tényekkel járultak hozzá a világ működésének megértéséhez” – kommentálta egy közgazdászprofesszor a múlt hétfőn bejelentett döntést, miszerint a 2014-es közgazdasági díjat Jean Tirole kapta. A lelkesedést a Szexi csapata teljes mértékben osztja, hiszen Tirole munkásságán keresztül remekül megfigyelhető, hogyan adhat hasznos tudást a közgazdaságtan a társadalomnak (persze az elvont módszertani innovációk által is előrébb megy a világ, csak nehezebben érthetően).
A bizottság indoklása szerint Tirole szerteágazó munkásságán belül elsősorban a kevés, nagy piaci erővel rendelkező vállalattal működő iparágak megértéséhez és szabályozásához való hozzájárulását értékelte. A francia közgazdász az 1980-as évek óta kutatja a közgazdaságtan ezen területén azt, hogyan torzítja el a nagy piaci erővel rendelkező vállalatok jelenléte a piaci folyamatokat és hogyan lehet hatékonyan megvédeni a fogyasztókat ennek következményeitől . Számos piacot ugyanis néhány nagyvállalat dominál, melyek képesek befolyásolni az árakon kívül a termék/szolgáltatás mennyiségét és minőségét is. A vizsgált terület korántsem új, de az elmúlt évtizedekben egyre fontosabbá válik. Az alább részletezett privatizáció mellett ugyanis piaci folyamatokon keresztül, organikusan is kialakulnak hatalmas piaci erővel rendelkező vállalatok, sok esetben konkrét monopóliumok – gondoljunk csak a hatalmasra növő bankokra, vagy a Google-re, az Amazonra, a Facebookra. A Google-vezér Eric Schmidt nem biztos, hogy kevesebb hatalommal rendelkezik, mint a klasszikus monopolista John D. Rockefeller a Standard Oil fénykorában.
A Nobel-bizottság a díjhoz csatolt indoklásában külön kiemelte, hogy Tirole munkássága nem áll meg általános elvek megfogalmazásánál. Lényeges üzenete, hogy a szabályozónak gondosan adaptálnia kell a feltételeket a szabályozott iparág specifikus körülményeihez. Ezt én is megmondhattam volna nekik – reagálna az egyszeri kommentelő, azonban a fenti állítás korántsem ekkora evidencia. Lássunk egy példát.
Mindig csak a szabályok
A ’80-as években megindult egy nagyobb privatizációs hullám Európában és a tengerentúlon, mely során a kormányok számos olyan, korábban állami kézben lévő monopóliumot adtak magánkézbe, mint a víz- és áramszolgáltatás, telekommunikáció, posta vagy a vasutak. A privatizáció céljai közt magántőke bevonása mellett a hatékonyság növelése és a vállalkozói szellem ösztönzése is szerepelt. A tapasztalatok azonban vegyesek voltak. A magánvállalatokat gyakran nem könnyű rávenni a kívánt módon való viselkedésre. Ezek az iparágak természetüknél fogva nem tudnak néhány nagy cégnél többet eltartani, így privatizáció után is monopóliumként vagy oligopóliumként (kis számú, nagy piaci erővel rendelkező vállalat) működnek tovább. A fogyasztók védelme érdekében a kormányzatnak, noha már nem tulajdonos, szabályozóként jelen kellett maradnia. A cégek megfékezéséhez kézenfekvő megoldásnak tűnt a hatósági árszabályozás – egy maximális árszint meghatározása. Az alacsony árak értelemszerűen alacsony költségeket kívánnak, így a szabályozás célja a költségek csökkentése, a hatékony működés.Tirole azonban rámutatott, hogy ez az intézkedés nem egyszer kontraproduktív.
Az árszabályozás arra ösztönözheti a költségcsökkentésre képtelen vállalatokat, hogy hatékonyabb működés helyett a szolgáltatás minőségén spóroljanak. Mivel a szabályozó hatóság nem ismeri a vállalat belső folyamatait (nem tudja, melyik vállalatnak lenne tere költségcsökkentésre, és melyiknek hatékonyságnövelésre), nem tud különböző árszinteket megszabni. A vállalat jobban ismeri a saját piacát és működését, mint a felette őrködni hivatott szabályozó – ezt nevezik a közgazdászok információs aszimmetriának. Tirole szerint az államnak egységes árplafon helyett választás elé kell állítania a vállalatokat: maximált ár helyett választhatnak egy olyan konstrukciót, melyben a kormány átvállalja a költségek egy részét a közszolgáltató magánvállalattól, így adott %-os nyereséget juttatva a cégnek. Ebben az esetben az árplafont választják azok a cégek, melyek képesek hatékonyságot javítani, míg az utóbbit azok, melyeknek ez nehezére esik és az árplafon esetén a szolgáltatás minőségén spóroltak volna. Tirole javaslata mindkét típust a költségek csökkentésére ösztönzi. Ez társadalmi szempontból hatékonyabb kimenet az árszabályozásnál.
Tirole üzenete tehát az, hogy az ideális versenypolitikát a szabályozónak gondosan az adott iparágak jellemzőit figyelembe véve kell kialakítania. Az általa kialakított elméleti keret alapján a kormányok jobb szabályokat tudnak kialakítani a telekommunikációtól a bankszektorig, így a késztetve a vállalatokat a fogyasztókat óvva hatékonyabb működésre.