“Miért van az, hogy itthon ugyanannyiba kerül a megélhetés, de sokkal alacsonyabbak a fizetések, mint Nyugaton?”, illetve “miért keres háromszor annyit a német munkás?” – halljuk nem egy ismerősünktől a kérdést.  Némi közgazdaságtani gyorstalpalóval igyekszünk tisztítani a képet.

Motyovszki Gergő írása

A fenti érvelés egyik kulcseleme, hogy Magyarországon is ugyanannyiba kerül megélni, mint Nyugat-Európában. Ez azonban nincs így. A közgazdaságtan számos elmélete magyarázza, hogy kevésbé fejlett országokban miért alacsonyabbak az árak, és ezek arra is felhívják a figyelmet, hogy az árszínvonal különbsége elsősorban olyan szolgáltatások árában mutatkozik meg, amelyek jellegüknél fogva nem kerülnek külkereskedelmi forgalomba (pl. hajvágás, lakbér – ezeket nem lehet exportálni), hiszen a kereskedelmi forgalomba kerülő termékek esetén a nemzetközi verseny többé-kevésbé kiegyenlíti az árakat (pl. élelmiszerek, iparcikkek). Éppen ezért lehet, hogy a német vagy holland Lidlben ugyanannyiba kerülnek az élelmiszerek, mint itthon, vagy hogy hűtőszekrényt Bécsben is annyiért lehet venni, mint Pesten. Azonban a szolgáltatásokat is beleszámolva Magyarországon jóval alacsonyabb az árszínvonal, mint az EU átlaga. A lakhatási és rezsiköltségek alig 40 százalékát teszik ki az uniós átlagnak, jóval kevesebbe kerül az egészségügyi ellátás, az oktatás, és a piaci szolgáltatások is (30-40% körül). A megélhetési költségek számbavételekor a lakhatás éppolyan fontos, mint az élelmiszerek ára (még a szegényebbeknél is), tehát nem igaz, hogy európai árakat kellene fizetnünk. Az átlagos magyar árszínvonal jócskán elmarad a 28 uniós ország átlagától, annak alig felét teszi csak ki, a nyugati országokénak pedig még annál is kisebb hányadát.

Áraink tehát az uniós átlag felét teszik ki, de a hazai átlagbér az uniós szintnek kevesebb mint harmada. Ebből az is következik, hogy a magyar átlagbér vásárlóereje kisebb mint a nyugat-európai vagy uniós béreké, azaz nálunk kisebb az ún. reálbér. Ez azt jelenti, hogy fizetésünk kevesebb termék és szolgáltatás megvételére elegendő, mint Európában, azaz rosszabb a munkavállalók életszínvonala.

A reálbérkülönbségek oka az, hogy a munkáért kifizetett bér nagyjából a munkás által előállított többletértékkel mozog együtt. Ha kisebb az egy munkás által egységnyi idő alatt megtermelt érték, azaz kisebb a termelékenysége, akkor munkáltatójának is csak ennek megfelelően kisebb értékű, kisebb vásárlóerejű bért éri meg kifizetni, hiszen különben veszteséget termelne a cége.  Az alacsonyabb magyarországi reálbért így feltehetőleg a magyar munkások alacsonyabb termelékenysége magyarázza. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az egy főre jutó hozzáadott érték, azaz a vásárlóerő-paritáson mért GDP/fő mutató Magyarországon az uniós átlag csupán kétharmada, az osztrák szintnek pedig alig több mint fele.

A “magyar munkás ugyanolyan munkát végez, mint a nyugati” állítás tehát ilyen értelemben nem igaz. Mielőtt valaki felháborodna azon, hogy a magyar szakmunkás, orvos vagy mérnök semmivel sem ügyetlenebb, képzetlenebb nyugat-európai társainál, és igenis képes ugyanannyi érték előállítására, fontos leszögezni, hogy a munka termelékenysége egyáltalán nem csak az adott munkás képességeitől függ, sőt, nagyrészt inkább mástól. Mi más magyarázná különben, hogy az ugyanolyan képességekkel megáldott magyarság csupán felakkora GDP-t termel, mint nyugati szomszédaink? Az ugyanis, hogy milyen termelékeny egy munkás, nagyban függ a rendelkezésére álló eszközöktől, technológiai lehetőségektől, tehát az országban felhalmozott tőkeállomány minőségétől és mennyiségétől, az infrastruktúra fejlettségétől, a technológiai színvonaltól, és az adott ország intézményrendszerének hatékonyságától. Egy olyan országban, ahol kiépült a megfelelő infrastruktúra, sűrű az úthálózat, a legtöbb helyre be van kötve a víz és az áram, továbbá megvan egy magas szintű felhalmozott technológiai tudás és háttér, ugyanaz a munkás jóval nagyobb hatékonysággal tud dolgozni, így több érték előállítására is képes. A vállalatok is hatékonyabban tudnak működni egy olyan intézményi környezetben, ahol jogbiztonság van, szigorú törvények védik a tulajdont és a szerződések kikényszeríthetőségét, valamint kiszámítható az adózási és az üzleti környezet, továbbá megfelelő intézmények garantálják a piaci verseny tisztaságát, és a piacok zavartalan működését (pl. versenyhivatal, központi bank).

A magyar életszínvonal, a magyar bérek tehát nem azért alacsonyabbak, mert a “gonosz multik” kiszipolyozzák szegény népünket, és külföldre hordják a magyarok által megtermelt jövedelmet, hanem azért, mert a magyar gazdaság kevésbé hatékonyan van megszervezve. Következésképpen a probléma nem is kezelhető pusztán szabályozói eszöközökkel úgy, hogy például kötelezzük a multikat az uniós bérszínvonalhoz közelítő fizetésekre: nem lehet mintegy varázsütésre úgy dönteni, hogy mától hirtelen jobban fogunk élni és több lesz a fizetésünk, hiszen sajnos nem is lehet egyik napról a másikra többet és jobban termelni..

Közgazdasági szükségszerűség, hogy a szabályozói úton, mesterségesen a piaci érték fölé emelt bérek a jólét növelése helyett inkább csökkentik a megtermelt jövedelmet. Ha a munka úgy lesz drágább, hogy közben nem javult a termelékenysége, akkor a vállalatoknak kevésbé éri meg foglalkoztatni az embereket, és inkább elbocsátásokkal fogják vissza a termelést. Ez növeli a munkanélküliséget, csökkenti a keresletet, és visszaveti a termelést, tehát összességében rosszabbul jár az ország.

Éppen ezért nem járható például az az út, hogy egyszeri törvényi beavatkozással nyugati bérek fizetésére kötlezzük a cégeket. Az uniós életszínvonalhoz való felzárkózásban megrekedt, régiós versenytársaihoz képest leszakadó Magyarország valóban olyan problémát jelent, amit orvosolni kell. Ez azonban nem megy varázsütésre. Ehhez olyan reformok kellenének, amelyek segítik a piacgazdaság hatékony működését, rugalmasabbá teszik a munkaerőpiacot, növelik az innovációra sarkalló verseny szerepét, beruháznak az oktatásba és az infrastruktúrába, csökkentik a mindenre rátelepedő  hatékonytalan állam befolyását, kiszámíthatóbbá teszik az üzleti környezetet, egyszerűsítik és összehúzzák az átláthatatlan és torzító adórendszert, visszaszorítják az erőforrásokat pazarló korrupciót, és az uram-bátyám viszonyok helyett a teljesítményt teszik az előrejutás kulcsává.

Abban a célban kivétel nélkül mindenki egyetért, hogy Magyarországon az európai szinthez közeledve növekedjen a tragikusan alacsony reálbérszínvonal, és megálljon, megforduljon a leszakadás. Ezek azonban bonyolult problémák, melyekre nehéz és fáradságos úton lehet csak összetett megoldásokat találni.

A bejegyzés korábban megjelent az Y-Gen blogján.

A témában érdeklődőknek további olvasnivalóként ajánljuk Oblath Gábor cikkét a Defacto blogon, illetve tanulmányát a Statisztikai Szemlében.

• árak
• bérek
• nemzetközi közgazdaságtan
• növekedéselmélet