A befektetési döntések emberi tényezője
Napjainkban a cégek és a befektetők olyan eszközökkel döntik el, hogy mibe fektessenek és mibe ne, amik visszatarthatják a fejlődést és a munkahelyteremtést – állítják Clayton M. Christensen és Derek van Bever, a Harvard Business School professzorai.
Miközben az Egyesült Államokban történelmi mélyponton vannak a kamatráták – ami a mainstream elméletben a befektetéseket kellene, hogy ösztönözze – az olyan nagyvállalatok, mint például az Apple hatalmas készpénzállományt halmoztak fel és visszatartják befektetési döntéseiket. Viszonyításként: az Apple 2014 márciusi készpénzállománya 160 milliárd dollár, a magyar GDP 2013-ban 130 milliárd dollár. Ennek az okát kezdték el kutatni a professzorok és hamar arra jutottak, hogy a makroökonómiai modelleknek ellentmondó tények okait a vállalatok döntéseiben kell keresniük.
Júniusban megjelent, „A kapitalista dilemmája” című cikkükben a professzorok arra hívják fel a figyelmet, hogy a vállalatokban ma döntéshozó pozícióban lévő menedzserek a kockázatkerülés, a pénzügyileg biztonságos döntések bűvkörében szocializálódtak, ezért igyekeznek elkerülni azokat a lehetőségeket, melyek – habár sokszor nagy hozammal is kecsegtetnek – rizikóval járnak. Ezt a szemléletet pedig az általánosan használt és oktatott pénzügyi logika és mérőszámok csak alátámasztják. A tőkemegtérülést ezekben a döntésekben sokszor a legfontosabb tényezőként veszik figyelembe – holott, hívja fel rá a két professzor a figyelmet – olyan korszakot élünk, amikor nem a tőke a szűkös tényező.
Oszkó Péter korábban a Rajk László Szakkollégiumban beszélt arról, hogy habár a magyar piacot is egyfajta szabad tőke jellemzi, ennek a befektetése nehézkes, talán pont az emlegetett pénzügyi logikából fakadóan. Az igazi innovációk esetében nehéz az eredményeknek jövőre történő kivetítése vagy az új piacon várható megtérülés felmérése, ezért a kockázatkerülő döntéshozók – akik hajlamosak a standard pénzügyi mérőszámok visszajelzései alapján dönteni – nem fogják támogatni ezeket, a tőke pedig szabadon marad.
Az ennek ellenére bevezetett és elfogadott innovációk, és ez a mai nagyvállalatokban kifejezetten igaz, inkrementális változtatásokra, hatékonyságjavításra, költségcsökkentésre irányulnak. A menedzserek rövidtávon gondolkoznak, így rövid távú eredményeket hajszolnak és ezt a mai tulajdonosok – akik sokszor csak negyedéves beszámolókon keresztül látják a vállalatok működését – támogatják, hiszen mindez pénzügyi eredménnyel jár rövid távon. Christensen szerint a fókusz túlságosan arra helyeződött, hogy az üzlet a tőkéből tőkét állítson elő.
Ahogy arra Takács János, az Electrolux magyarországi leányvállalatának korábbi vezetője utalt a Világgazdaság egy múlt héten tartott konferenciáján, a döntéshozók gyakran a költségcsökkentés rabságában élnek, hajlamosak elfelejteni azt, hogy vannak „rossz” és „jó” költségek, és amíg a rossz költségek valóban csökkentésre szorulnak, addig a jó költségek befektetések, céljuk a vállalatok fejlődése.
Ezeket a problémákat és dilemmákat Christensen egy korábban, Kaufman-nal és Shih-vel megjelentett cikkében a „parmenidészi tévedéssel” vonja párhuzamba. A parmenidészi tévedés gondolatát és megjelenését Philip Bobbitt jogtudós vetette fel még 2003-ban, az iraki háborúval kapcsolatban. Véleménye szerint a háborút ellenzők követték el azt a hibát, hogy Irak akkori helyzetével és jelenével érveltek a beavatkozás ellen, ő azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy hibás gondolat a mai állapotot egy lehetséges jövőbeni állapothoz hasonlítani.
A szerzők szerint hasonlóan kell felfogni a befektetési és innovációs döntések megítélését is. A parmenidészi tévedést a menedzserek akkor követik el, amikor a jelenlegi megtérülési rátákhoz hasonlítják a befektetések lehetséges jövőbeli megtérülését, így a példához hasonlóan egy jövőbeni állapotot a ma érvényes körülmények fényében próbálnak megítélni.
Christensen és Bever szerint mindez össztársadalmi szinten felhalmozódó pénzkészletekhez, így lassuló gazdasági növekedéshez és az új munkahelyek teremtésének elmaradásához vezet. Az igazán radikális újdonságokat a bürokratikus, bizonytalanságkerülő rendszerek nem merik bevezetni, így a várt fejlődés – mely a kapitalizmus egyik alappillére kellene, hogy legyen, elmarad.
Mégis mi a megoldás? A kérdést a szerzők szerint több oldalról lehet megközelíteni, de igazán hatásos csak a különböző eszközök együttes használata lehet. Először is ahhoz, hogy a menedzserek ne legyenek olyan helyzetben, ahol a kockázat minimalizálása a racionális döntés, hosszú távú befektetéseket kell képezni. A kormányzati beavatkozások oldaláról Christensen és Bever, alapozva a cikk alapját képző kutatás során megkérdezett hallgatóik válaszaira, felvetik a Tobin-adó (a pénzügyi tranzakciókra kivetett, 0,01-0,25%-os adó, amely elsősorban a spekulációs pénzmozgásokat akadályozná, míg a működőtőke mozgása gyakorlatilag zavartalan maradna) bevezetését, ami véleményük szerint a befektetések hosszabb távra tervezését és kisebb mozgását eredményezhetné. Vállalati oldalról pedig a hosszabb távon befektetők kiemelt figyelemben részesítése lehetne a cél.
Hogyha ezek az alapok megvannak, akkor már könnyebben lehet olyan döntéseket hozni, ahol a rövidtávú kifizetés talán nem jelentős, de hosszú távon előnyhöz vezetnek, mind a vállalatok, mind a társadalom szempontjából. Emellett még van egy beidegződés, amitől meg kell szabadulni a változáshoz, és amit a különböző gazdasági képzések halmoztak fel az évek során. Christensen korábban egy konferencián arról beszélt, hogy szerinte a Japán gazdaságot a ’80-as éveket követően jellemző „innovációmentességét” nagy részben a nyugati üzleti iskolák tanainak becsatornázása okozta. A megjelenő nyugati menedzserek ugyanis olyan logikában gondolkodtak, ahol a tőkemegtérülés egy mindennél fontosabb mérőszám, és ez a korábbiakhoz hasonlóan a fenntartó innovációkra szűkítette a cégek mozgásterét.
Ennek a kialakulásához és a mérőszámok félreértelmezéséhez Christensenék szerint nagyban hozzájárul, hogy a legtöbb gazdasági képzés hajlamos arra, hogy a pénzügyet, a pénzügyi döntések meghozatalát külön kezelje más területektől. Azt tanítják, hogy pénzügyileg és stratégiailag jó válaszokat lehet adni egyes kérdésekre, pedig szerintük ennek az ellenkezőjére lenne szükség, azaz arra, hogy a hallgatók komplexitásukban értsenek meg problémákat és a szempontokat képesek legyenek integrálni, egymással összhangban vizsgálni. Hogy ne lehessen pénzügyi döntést stratégiai szempontok nélkül meghozni és vica versa.
Ez a logikában és szemléletmódban szükséges változás, ami a szerzők szerint megalapozhatja a jól működő innovációt, a munkahelyteremtést és a fejlődést.
——————————
Clayton M. Christensen-t a Rajk László Szakkollégium 2014 Herbert Simon-díjasának választotta. A professzor 2014. november 10-én tart előadást Budapesten, a díjátadó keretében “A kapitalista dilemmája” címmel.
A cikk megírásához nagyban hozzájárultak Bakos Csaba Péter, Mult Ákos és Vadász Ferenc cikkösszefoglalói, melyek a 2014. évi Herbert Simon-díjhoz (melyet Clayton M. Christensen kapott) kapcsolódó kötetben fognak megjelenni 2014 novemberében.