A XIX. század eleji munkásmozgalom, a ludditák tagjai úgy vélték, igen. Gépromboló mozgalmuk a hatékonyabb gépek terjedésének megállításával akarta megőrizni a munkahelyeket. A kiskereskedelmi cégek szabályozásával kapcsolatban a napokban benyújtott törvényjavaslat indoklása egy igen káros, a ludditákra rímelő üzenetet hordoz a versennyel és általában a piacgazdaság működésével, a gazdasági fejlődéssel kapcsolatban. A javasolt módosítás több ponton is károsan érinti a nagyobb hipermarketeket és diszkontokat (élelmiszerlánc-felügyeleti díj emelése, világörökségi területekről való kitiltás, egymást követő két évi veszteséges működés “betiltása”), ami torzítja a piaci versenyt, és az egyébként kevésbé hatékony kisebb vállalkozásokat hozza mesterségesen kedvezőbb helyzetbe.

Motyovszki Gergő írása

Ebben az írásban főleg az imént említett káros üzenetet járjuk körül:

“A teljesen szabad versenyben a már megerősödött tőkeerős hálózatok folyamatosan bővülnek és egyre több kisbolt zár be. Ezzel egyidejűleg nő a munkanélküliség, mivel a diszkontokban és hipermarketekben magasabb termelékenységgel, kevesebb élőmunka ráfordítással kell számolni, tekintettel a szolgáltatás gyengébb színvonalára”

Az indoklás logikája tehát azt sugallja, hogy a hatékonyabb és olcsóbb termelés káros, mivel ezáltal kevesebb munkaerő felhasználásval is elő lehet állítani ugyanannyi terméket vagy szolgáltatást (jelen esetben az élelmiszerek kiskereskedelmi árulását), tehát kevesebb embernek lesz emiatt munkája. Valóban így van ez? A nagyobb termelékenység tényleg elveszi a munkahelyeket?

A rövid válasz az, hogy nem, a logika éppen fordított: egy termelékenyebb vállalat ugyanannyi munkaerő felhasználásával több, jobb és/vagy olcsóbb szolgáltatást képes nyújtani. Ez egyértelműen előnyösebb a fogyasztóknak, de maga a munkaerő is termelékenyebbé válik ezáltal, így egy munkás magasabb hozzáadott érték előálítására lesz alkalmas, ami magasabb fizetésekben is lecsapódik (lásd posztunkat a nyugat-európai bérekről).

A piaci verseny egy olyan mechanizmus, ami lehetővé teszi, hogy a gazdaságban rendelkezésre álló erőforrások (tőke, munka) a lehető leghatékonyabb módon, helyen és időben legyenek felhasználva, és oda áramoljanak, ahol a legtöbb hozzáadott értket tudják előállítani. Ezt a termelékenyebb vállalatok képesek elérni, így a versenyt is azok az alacsonyabb költségekkel működő cégek élik túl, melyek ugyanannyi erőforrás (pl. munkaerő) felhasználásaával több értéket képesek létrehozni. Ez alacsonyabb árakat, jobb minőséget és nagyobb GDP-t jelent, amiből nemcsak az olcsóbb, jobb és több terméket vásárló fogyasztók, hanem a termelékenyebbé váló, és ezért magasabb fizetéssel rendelkező munkavállalók is részesednek. Egyszóval nő a társadalom jóléte, több terméket és szolgáltatást képes előállítani – és elfogyasztani (egy ember fogyasztása ugyanis egy másik ember jövedelme).

Persze a törvénytervezet logikájához hasonló érvekkel fellépő, ipari forradalom korabeli ludditák (géprombolók) sem ok nélkül panaszkodtak. A gyári gépek feltalálásával valóban elvesztették addigi munkájukat, és sok alacsonyan képzett munkás nem tudott azonnal elhelyezkedni egy magasabb hozzáadott értéket előállító állásban, pl. a gépeket üzemeltető mérnökként. A napjainkban zajló digitális forradalom kapcsán is számos helyen felmerülnek hasonló aggályok, miszerint az előretörő automatizálás révén komplett szakmák kerülhetnek veszélybe.  A történelem során a termelékenység hirtelen megugrása általában egy fájdalmas átmeneti időszakkal járt, ahol sokan vesztették el munkájukat, azonban hosszabb időtávon szemlélve a gépek által kiszorított munkások végül más ágazatokban, magukat akár átképezve, egy jobban fizető állásban, produktívabb munkát végezve tudtak elhelyezkedni. Tehát nem a munkanélküliség nőtt tartósan, hanem a munkavállalók reálbére és a társadalmi jólét. Az átmeneti időszak fájdalmainak enyhítésére megoldás lehet, ha a kormányzat az oktatásba és különböző munkaerőpiaci továbbképző programokba való beruházással segíti az alkalmazkodási folyamatot, és hozzájárul az állampolgárok képzettségi szintjének általános emeléséhez, ezáltal pedig ahhoz, hogy a társadalom széles rétegei ki tudják használni a termelékenység bővüléséből származó előnyöket.

Ami viszont biztosan nem megoldás, az az átmenet fájdalmainak enyhítése céljából visszafogni magát a fejlődési folyamatot, torzítani a piaci versenyt, és ellenösztönözni a termelékenység bővülését (vagy forrásokat vonni ki az oktatásból). Az alacsony termelékenység konzerválásával együtt az alacsony GDP-t és az alacsony fizetéseket is konzerváljuk: a magyar reálbérek éppen az alacsony magyar átlagtermelékenység miatt alacsonyak (lásd korábbi poszt). A piaci versenyt a hipermarketekkel szemben a kevésbé hatékony hazai kisboltok javára torzító szabályozás éppen ezt éri el. Eközben a fogyasztók is rosszul járnak, akik csak drágábban tudnak majd vásárolni ezekben a kis boltokban, de legalább mesterségesen megőriztünk néhány alacsony hozzáadott értéket előállító, hatékonytalan és alacsony béreket biztosító munkahelyet, ami a tiszta piaci versenyt nem élte volna túl. Kis túlzással ez ahhoz hasonlatos, mintha betiltanánk az e-maileket, csak hogy több állás legyen a postán. “Drága, hatékonytalan, rossz minőségű, de a mienk” – ez a KGST hangulatát idézi. Nem nehéz belátni, hogy ez nem fenntartható módja a “munkahelyteremtésnek”, és hogy egy termelékeny beruházásokat vonzó piacbarát üzleti környezet és stabil intézményi háttér sokkal eredményesebb lehet ebből a szempontból (persze az oktatásra szánt erőforrások növelésén felül, ami nélkül semmi nem megy). A nyíltan piacellenes törvény ennek éppen az ellenkezőjét teszi.

Megjegyzés: (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden kisbolt azonnal zárjon be és jelentkezzenek egy hipermarketbe dolgozónak, hanem inkább találják meg azt a működési formát, aminek még a hatékony nagyobb üzletek  mellett is van létjogosultsága: például válasszanak olyan helyszínt, ami messze van a hipermarketektől, vagy szakosodjanak valamilyen termékcsoportra, esetleg elmozdulhatnak egy ipari termelésű élelmiszerekkel ellentétes irányba, fókuszálva a háztáji és kézműves élelmiszerekre.)

Az alábbi ábrákon látható, hogy Nyugat-Európához, de még a régiós versenytársakhoz képest és az OECD-n belül is, a legalacsonyabbak között van a magyar termelékenység, amit az egy munkaóra alatt előállított GDP-vel mérünk (a nyugat-európai átlag kb. fele). A válság óta ráadásul stagnál a termelékenység, és egyre inkább nő a lemaradásunk a környező országoktól. Itt fontos hangsúlyozni, amit már szintén kifejtettünk korábban, hogy hazánk alacsony termelékenységi szintje nem feltétlen a magyar munkavállalók lustaságából vagy képzetlenségéből fakad, hanem abból az üzleti környezetből, amiben a gazdasági szereplőknek működnieük kell. Gyakran hallunk hasonló anekdotikus példákat, miszerint mire egy magyar cég felvesz egy új munkavállalót és annak elintézi az összes papírmunkáját, addigra egy német cég felvett legálisan három embert, vagy hogy mire egy építőipari vállalkozás bírósági úton behajtja a követléseit, addigra becsődölt.

A törvénytervezet indoklásának logikájából ellenben az következik, hogy már ez az eleve alacsony termelékenységi szint is túl magas, sőt, csökkenteni kell, hogy megőrizzük a munkahelyeket! Mostanra már reméljük, az olvasó is belátja ennek abszurditását, de vessünk még egy pillantást a foglalkoztatást és a termelékenységet egyszerre ábrázóló grafikonra. Bár egy ilyen egyszerű vizsgálatból nem lehet tényleges ok-okozati összefüggésekre következtetni, az mindenesetre elég szembetűnő, hogy nyomát sem látjuk a magasabb termelékenységű országok alacsonyabb foglalkoztatási rátájának (épp ellenkezőleg, ha valami, akkor inkább pozitív kapcsolat látszik az ábrán). Sőt, a következő ábra alapján azt gyaníthatjuk, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a munka termelékenysége (és ezáltal a reálbérek), elegendő kevesebb munkaórát dolgozni a héten. Az utolsó ábra alapján pedig az sem tűnik igaznak, hogy a termelékenyebbé váló munkások által előlálitott nagyobb hozzáadott értéket majd “kisajátitják” a tulajdonosok, és hogy a gonosz multik “kizsákmányolják” a magyar munkaerőt. A munka nagyobb termelékenysége többnyire nagyobb reálbérrel, magasabb fizetésekkel párosul, mivel a munka részesedése a megtermelt GDP-ből (a tőkével szemben) viszonylag állandó, és csak lassan, a piaci erőviszonyok esetleges elmozdulásával változhat.

A törvény indoklásának másik eleme a közgazdaságtanban és a versenyjogban ismert ragadozó árazás koncepciójára épít, miszerint tőkeerős vállalatok átmenetileg kibírják a veszteséges működést, és addig költségeiknél alacsonyabb árakkal kiszorítják kevésbé tőkeerős versenytársaikat a piacról, hogy aztán ott egyeduralkodóvá váljanak. Ez a viselkedés valóban káros a piaci versenyre és a társadalmi jólétre nézve, hiszen ekkor nem a nagyobb hatékonyság kerül díjazásra; ezt valóban büntetni kell. Azonban éppen ebből a célból tartjuk a Gazdasági Versenyhivatalt, és ezért van Versenytörvényünk is, ahol a mostani tervezetnél sokkal alaposabban és célravezetőbben van meghatározva és vizsgálva, hogy mi számít ragadozó árazásnak. Egy hipermarket számtalan más okból is lehet veszteséges (pl. a brutálisan megemelt élelmiszerlánc-felügyeleti díj miatt), nem csak piacellenes magatartás miatt, így törvényileg betiltani veszteséget teljességgel abszurd. Ez egy sokkal kevésbé precíz és rosszabbul célzott eszköz a ragadozó árazás megakadályozására, mint a Versenytörvény előírásait betartató GVH.

Ahelyett tehát, hogy visszafogjuk a piaci versenyt, ösztönöznünk kéne, hogy a Magyarországon működő vállalatok minél termelékenyebbé válljanak, és ehhez megfelelő piacbarát üzleti környezetre, stabil intézményi háttérre, valamint magasan képzett munkaerőt biztosító oktatási rendszerre lenne szükségünk. Így növekedhetne a társdalmi jólét, így zárkózhatnánk fel a Nyugathoz.

Megjegyzés: A “…tekintettel a szolgáltatás gyengébb színvonalára” kitétellel, ami a törvény indoklásában olvasható, nem nagyon tudunk mit kezdeni. E szerint a termelékenyebb (alacsonyabb költségekkel több és jobb terméket előállító) vállalatokban a szolgáltatás színvonala mégiscsak gyengébb.

• hatékonyság
• kiskereskedelem
• ludditák
• növekedéselmélet