― Nem. Módszertana természettudományos. A közgazdász absztrakt, matematikai modelleket alkot empirikus tényekből kiindulva, azzal a céllal, hogy már megtörtént gazdasági jelenségeket magyarázzon, vagy még meg nem történt gazdasági jelenségeket előre jelezzen.

― De hiszen emberek viselkedésével és emberi interakciók leírásával foglalkozik. Akkor mégiscsak igen?

― Nem. Ezek a módszerek és modellek a hagyományosan gazdaságinak, sőt szociológiainak tekintett jelenségek mellett alkalmasak biológiai és pszichológiai jelenségek leírására is.

― De e módszerek alapját mindig valamilyen viselkedési modell feltételezése képezi, amellyel felruházhatunk embereket, vagy állatokat, de billiárdgolyókat mégsem! Tehát mégiscsak igen?

Akkor most igen, vagy nem?  Kőhegyi Gergely írása

Számos, a fentiekhez hasonló pro és kontra érvet fel lehet hozni a címben feltett kérdéssel kapcsolatban, mégis gyakran úgy tűnik, az álláspontok nem tisztázottak, és a vitázó felek mintha elbeszélnének egymás mellett. A legtöbb bevezető tankönyv (Mankiw 2011, Hirshleifer et al 2009, Varian 2001) is többnyire kiáll amellett, hogy a közgazdaságtan egyszerűen egy módszer a világ jelenségeinek megértéséhez, mégis hangsúlyozni szokták, hogy a közgazdaságtan társadalomtudomány. Valószínűleg azért teszik ezt, mert egy metodológiai kérdések iránt még kevéssé fogékony, tanulmányait éppen megkezdő hallgató számára inkább segít elhelyezni egy diszciplínát a többi között, ha hozzávetőlegesen körvonalazzák annak tárgyát, mint ha azt erőltetik, hogy ez csak egyfajta szemüveg, amin keresztül bármilyen (nem csak társadalmi!) jelenségre tekinthetnek. Ha azonban az ember az ezzel kapcsolatos álláspontját a későbbi tanulmányai során sem tisztázza, akkor az súlyos félreértések forrása lehet. Mégpedig azért, mert a „társadalomtudomány” elnevezéshez nagyon sokféle képzetet szoktak társítani. Eleve azt sugallja az elnevezés, hogy a természettudományokkal szemben határozzák meg magukat a társadalomtudományi diszciplínák, és nem csak az elemzés tárgya (természet vagy társadalom), hanem a módszerek tekintetében is. Tehát, mintha a magyarázó és előrejelző célokkal szemben egyfajta megértő módszertanra, a matematikai modellekkel szemben pedig verbális érvelési technikákra lenne szükségük. Mindezt pedig előszeretettel indokolják például a társadalmi jelenségek komplexitásával.

Mire a fejtegetéseink végére érünk, nyilvánvalóvá válik majd, hogy e tanulmány első mondatainak egymásnak feszülése valójában olyan, mint amikor Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című művében (Adams 2010) külön számítógépet fejlesztenek ki annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy „Mi az élet értelme, a világmindenség, meg minden?”. A könyvben a számítógép hosszú idő után azt a választ adja, hogy 42. És amikor a galaxis értelmiségi körei értetlenül állnak gép outputja felett, akkor hozzáteszi, hogy talán azért vannak problémáik a válasszal, mert nem a helyes kérdést tették fel.

A természet- és társadalomtudományok ilyesfajta elkülönítésében valójában nagyon sokféle probléma keveredik, és az igazi metodológiai határvonalak nem ezek mentén a kategóriák mentén húzódnak. Úgy tűnik tehát, hogy nem ez a helyes kérdés, mégpedig éppen a társadalomtudományok fogalmának tisztázatlansága miatt. Ennek a tanulmánynak a célja, hogy az ide kapcsolódó inkonzisztenciákra rámutasson, és keveredés nélkül tisztázza a lehetséges álláspontokat. Hogy miért nem ez a helyes kérdés, annak illusztrálására korlátozzuk figyelmünket három gyakran felvetett problémákra:

1. A közgazdaságtan egy ideológia („neoliberális”), mely a gazdagok, tőkések érdekeit szolgálja
2. A közgazdaságtan feltételezései valóságidegenek, hiszen például mindannyian tudjuk, hogy az ember valójában nem racionális.
3. A közgazdaságtan túlmatematizált. Matematikai képletekbe erőlteti a valós társadalmi folyamatokat, amelyek így nem képesek megragadni a maguk komplexitásában a szerteágazó társadalmi problémák megfelelő narratíváit.

A fenti állitások ugyanis több olyan pontot kritizálnak a mainstream közgazdaságtan metodológiájában, amely releváns e cikk címében feltett kérdés tekintetében. Ráadásul ezek olyan érvek, amelyekkel viszonylag gyakran találkozhatunk, és amelyek számos félreértés forrását képezik. Vegyük őket sorra!

Elsőként a közgazdaságtan ideológiai megbélyegzettségével foglalkozunk, és igyekszünk rámutatni az ezzel kapcsolatos tévedésekre. Ezután az elméletek valósághűségének kérdését vesszük górcső alá és amellett érvelünk majd, hogy a közgazdaságtan metodológiája szempontjából ez a probléma valójában irreleváns. Végül pedig a matematika társadalomtudományi alkalmazásaival kapcsolatos közkeletű félreértésekre helyezzük a hangsúlyt.

A jó, a rossz és a csúf közgazdaságtan

A mainstream közgazdaságtan ideológiamentes. Bármilyen politikai, társadalomfilozófiai, vagy szociálpolitikai elv alapján kitűzött célokhoz rendelt ösztönzőrendszer működését lehet elemezni, illetve felépítését lehet modellezni közgazdasági módszerekkel. Nem a közgazdász feladata meghatározni, hogy mi „jó” a társadalomnak, azaz milyen célokat kíván a döntéshozó megvalósítani. Ez ugyanis valóban normatív alapon történik. Vezérelv lehet az allokációs hatékonyság, az egyenlőség, az igazságosság másképp definiált változatai egyaránt. A közgazdász nem ezek helyességéről, vagy helytelenségéről hivatott ítéleteket hozni, ez a közgazdaságtan hatókörén kívüli, többnyire nem tudományos, hanem politikai és/vagy filozófiai viták tárgya. A közgazdász feladata a már kitűzött célt legjobban megvalósító mechanizmusok kidolgozása, valamint a célok elérése érdekében tett lépések által elindított folyamatok leírása. Viszont éppen az efféle elemzésekből szokott kiderülni, hogy bizonyos célok, amelyek közt persze ideológiai konfliktus van, csak egymás rovására valósíthatók meg, és mindez azt a látszatot keltheti, hogy maga közgazdaságtan ideológiai töltetű. Pedig például egy olyan megállapításban, hogy a gondoskodó állam újraelosztásán (például állami tulajdonú vállalatokon, vagy magas adókulcsokon) keresztül megvalósítani kívánt „igazságosság” az erőforrások nem hatékony felhasználásához vezet, semmiféle normatív elem nincs.

Éppen ezért rendkívül félrevezető, ha a „neoliberális” jelzővel illetik a közgazdaságtan főáramát. Nem mintha a szavakat nem lehetne bármilyen jelentéssel felruházni, de ez így mégiscsak azt sugallja, hogy a diszciplína egy politikai ideológiához tartozik. Természetesen történetileg összekapcsolódik a neoklasszikus (illetve a korábbi klasszikus) közgazdaságtan kialakulása a politikai filozófiai irányzatok változásával, mint ahogy a modern részecskefizika kialakulása is összekapcsolódik a preszókratikus atomista, illetve az epikureánus természetfilozófia fejleményeivel, mégsem jut eszébe senkinek sem azt állítani ennek alapján, hogy a részecskefizikusok szükségszerűen az epikuroszi „carpe diem” elv alapján élik mindennapi életüket.

Véleményem szerint nincs is érdekesebb dolog a tudománytörténetnél, és ha meg akarjuk érteni, hogy egy elméleti rendszer miért lett olyan, amilyen lett, akkor elengedhetetlen az (egyébként szintén értékmentes) elmélettörténeti vizsgálódás. De ebből egyáltalán nem következik az, hogy ha egy tudományos elmélet mai állapotát értékelni akarjuk, vagy magyarázóerejét, illetve előrejelző képességét össze akarjuk hasonlítani más elméletekével, akkor bármilyen szinten is annak történeti kialakulását kellene figyelembe vennünk. Fontos megjegyeznünk, hogy még azok az egyébként sokat vitatott (például Feyerabend 1998, Feyerabend 2002) megközelítések is (Popper 1998, Lakatos 1997a, Lakatos 1997b), amelyek a tudománytörténet segítségével kívánják értékelni a tudományos elméletek mai állapotát, szintén nem az elméletek kifejlődésének körülményeit, hanem azok múltbeli teljesítőképességét vizsgálják a magyarázat és az előrejelzés tekintetében. Tehát ők sem azért tartják jobbnak Newton mechanikáját a romantikus természetfilozófiánál, mert az előbbinek kidolgozója kisstílű húzásoktól, sőt hazugságoktól sem visszariadó, valójában titkoltan alkimista kísérletek tömkelegét elvégző szerző volt (Dobbs 1982), szemben az őszinte német romantikus költőkkel és filozófusokkal, hanem azért mert a mechanika alapján pontosabban lehetett bolygópályákat előrejelezni, földi mozgásokat magyarázni, repülőgépet tervezni, stb., mint a romantikus természetfilozófia alapján.

A mainstream közgazdaságtant ma ideológiainak megbélyegezni sokkal inkább egy retorikai fogás, amely így könnyebben legitimálhat más (ideológiákhoz tartozó) világmagyarázati formákat. Ekkor ugyanis nem a tudományosság mércéivel, vagy amit többen (Kuhn 2000, Barnes et al. 2002) ezzel azonosnak tekintenek, a tudományos közösség ítéletei (például nemzetközi publikációk, Nobel-díj, stb.) alapján kell azokat összevetnünk, hanem mint egy ideológiai vitában, egyenrangú félként vehetnek részt. Hogy megvilágítsuk a kettő közti különbséget, vizsgáljunk meg egy alternatív világmagyarázati „rendszert”, a jók és rosszak harcára épülő egyesített világelméletet!

Ennek lényege, hogy a társadalom két csoportra osztható: a jókra és a rosszakra. Fontos alapkövetelmény, hogy az elmélet kifejtője magát mindenképpen a jók csoportjába sorolja. Végső soron ennek a két csoportnak az állandó küzdelme jellemzi (és tulajdonképpen ki is meríti) az összes társadalmi folyamatot, mondhatnám a maga komplexitásában ragadja meg a teljes társadalmi dinamikát, hiszen e csatározások eredményeképpen hol a jók, hol a rosszak kerekednek felül, és ha az utóbbi következik be, akkor átmeneti, vagy éppen végzetes romlás jön az emberiségre, míg ha az előbbi, akkor az maga a civilizáció felvirágzása.

Ennek az elméletnek nagy előnye, hogy a társadalmi jelenségek igen széles körére alkalmazható a gazdasági visszaeséstől, a politikai vereségen vagy éppen győzelmen át a szegénységig, de ugyanúgy kiváló magyarázatot nyújt arra is, hogy miért nem kapható paradicsom a zöldségesnél, miért ad rossz jegyet a tanár, vagy miért nincs már megint parkolóhely az utcában. Sőt megkockáztatom, hogy látszólag természettudományos hatókörbe tartozó jelenségek magyarázatára is alkalmas, hiszen elég csak arra gondolnunk, amikor nemcsak hogy hófúvás van és lerobban a busz, de még térerő sincsen és a laptop is lemerül (és akkor a hurrikánokról és a szökőárakról, amik valamiért pont az emberek által sűrűn lakott területeket sújtják, nem is beszéltünk).

Ez a szédítő magyarázóereje az elméletnek többek között annak is köszönhető, hogy a rosszak csoportja igen sok mindenkivel behelyettesíthető. Azok ugyanis lehetnek spekulánsok, kizsákmányoló kereskedők, a kormány, vagy éppen az ellenzék tagjai, romák, kommunisták, bankok, külföldi nagytőkések, a szomszédban lakó gonosz vénasszony, vagy akár maga az ördög is. További érv az elmélet mellett annak zavarba ejtő egyszerűsége. Tehát az Ockham borotvája érv is kétségtelenül mellette szól, miszerint az egyszerűbb elméletet célszerű preferálni a bonyolultakkal szemben.

A probléma azonban éppen az vele, hogy gyakorlatilag mindent és annak az ellenkezőjét is meg lehet vele magyarázni. Márpedig egy elmélet ereje többek között éppen abban rejlik, ha viszonylag sok jelenséget zár ki. Lehet, hogy ez kontraintuitívnak tűnik, de gondoljunk csak arra, hogy vajon melyik meteorológiai elméletet tartjuk jobbnak? Amelyik azt jósolja, hogy holnap meleg lesz, vagy amelyik azt jósolja, hogy holnap 28-29°C lesz? Az első nyilván szélesebb körét átfogja az előre jelezhető jelenségeknek, de valóban ez a cél? Van, aki már 10 éve mondja, hogy hamarosan gazdasági válság lesz, és igaza lett. Vajon az ő birtokában van a jó elmélet? Az első elméletet sokkal több potenciális tapasztalat támasztja alá, és sokkal kevesebb cáfolja, mint a másodikat. De használni mégis a másodikat tudjuk jobban.

Ha azt mondom, hogy bármi, ami körülöttem történik (például, hogy leesik egy pohár az asztalról, vagy nő az infláció) az őrangyalom tevékenységének az eredménye, aki azonban az angyalság definíciója szerint nem detektálható, akkor az elméletem a világ történéseinek alakulásáról elvileg is cáfolhatatlan, következésképpen minden jelenség az őrangyalom létét támasztja alá. Ráadásul ez az elmélet a világ összes jelenségét potenciálisan leírja. Ha az őrangyal helyére a jókat, vagy a rosszakat, a társadalom valódi mély, komplex mozgatórugóit, vagy a növekedés alapú helyes alternatív gazdaságpolitikai elveket helyettesítjük, akkor ismerős érvrendszerben találjuk magunkat.

Ezzel szemben, ha azt mondom, hogy elméletem szerint egy perc múlva székkel együtt a magasba fogok emelkedni, akkor (valószínűleg és remélhetőleg) ezt az elméletet egy perc múlva cáfolja a tapasztalat, vagyis a világ egyetlen jelenségét sem jelzi jól előre, viszont cáfolható. Önmagában tehát nem elegendő kritérium, hogy minél több jelenséget zárjon ki az elmélet. Jól használható elmélet (Popper 1998) attól lesz, ha az a kevés, amit nem zár ki az előrejelzések köréből, be is igazolódik.

Egy időben a tudományosság végső kritériumát látták abban, hogy az elmélet logikailag konzisztens és a potenciális cáfoló tapasztalattal összevethető legyen (Popper 1997, Carnap 1999). Azóta komoly kritikákat (Quine 1988, Kuhn 1999, Kuhn 2000, Lakatos 1997a, Feyerabend 2002) fogalmaztak meg e tudományfilozófiai demarkációs kritérium ellen, amely a tudományt a nem tudománytól lett volna hivatott elválasztani. Ennek nyomán, ma már szinte minden tudományról szóló elmélet szán egy kisebb, vagy nagyobb szerepet a tudományos közösségnek a jó tudományos elmélet kritériumának felállításában, azonban a tudományos közösség normái közé igen erőteljesen beépültek a logikai konzisztenciával és az empíriával kapcsolatos kritériumok. A tudományos közösség társadalma pedig – ha hordoz is magában deviáns magatartásformákat (Pinch 1986), mint minden szociológiai rendszer -, szeretnénk azt hinni, hogy sokkal inkább a folyamatos kritika és az önreflexió szellemében működik, mint más társadalmi alrendszerek, amit a tudományos viták, a vezető folyóiratok szigorú és anonim bírálati rendszere is visszatükröz.

Visszatérve a normatív alapon kidolgozott társadalomtudományi elméletekhez azt láthatjuk, hogy azok, éppen a normatív jellegük miatt visszavethetők a jók és rosszak harcán alapuló egyesített világelmélet valamely speciális esetére. Erről pedig beláttuk, hogy legalábbis nehezen fér össze a nemzetközi tudományos közösség által képviselt normákkal. Talán nem véletlen, hogy azon kutatók között, akik a nemzetközi mércék szerint is jól teljesítenek, és vezető folyóiratokban publikálnak, viszonylag kevés olyan található, akik ideológiával terhelt elméletek képviselői.

Természetesen a társadalomtudományok esetében nem mindig egyértelmű első ránézésre, hogy mikor nevezhetünk egy elméletet ideológiai töltetűnek. Például vannak olyan marxista értelmezések (Roemer 1981, Wright et al. 1992), amelyek az alap marxi koncepciót megtartva, de az ideológiai töltettől (és a hegeli dialektikától) megtisztítva kívánják magyarázni a társadalmi jelenségeket. Ha például az osztályharcot választva az elméletünk alapkategóriájának (tehát szemben a közgazdaságtan metodológiájával, amely a módszertani individualizmusnak megfelelően az egyéni viselkedésekből igyekszik magyarázni a társadalmi jelenségeket, itt a társadalmi osztályok töltik be az ágens szerepét) vezetünk le következtetéseket és azokat a tapasztalattal összevetve teszteljük, akkor az elvileg lehet ideológiamentes (függetlenül attól, hogy Marx neve fémjelzi az elméletet) és próbát tehet a tudományos közösség ítélőszéke előtt.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy egy társadalomtudományi elmélet éppen annyira lehet ideológiától független, mint egy természettudományos elmélet, és az ideológiával terhelt társadalomtudományi elméletektől a közgazdaságtan éppen úgy elhatárolja magát, mint ahogy a természettudományok. Így ez a jellemző nem teszi a közgazdaságtant inkább társadalomtudományivá, mint természettudományivá.