Sokak fejében régi, a tervgazdasági múltban gyökerező kép él a közgazdászról: a technokrata szakértő, aki az egyensúly fenntartója a költekezni vágyó emberek és az osztani vágyó politikusok között. Természetesen ez a visszafogó, szabályozó szerep nem teszi szimpatikussá számukra a közgazdaságtant. Mások a közgazdászt a mindennapi gazdasági döntéseket hozó üzletemberrel azonosítják, akitől munkahelyek létrehozását várhatjuk. Ugyanakkor a vállalkozó önös érdekeket követ, ráadásul megkérdőjelezhető a tevékenységének a tisztasága. Vannak, akik közgazdásznak a modern empirikus kutatókat tartják, akik azonban a valóságtól való elrugaszkodottsággal vádolhatók. Ilyés Márton, a Rajk László Szakkollégium igazgatója a tavalyi Szexi Közgazdaságtan Konferencián egy negyedik megközelítésről beszélt, bemutatta a segítő közgazdászt.

Hogy változtassunk a közgazdaságtant övező általános negatív hozzáálláson, keressünk egy új, a valóságot jobban megközelítő közgazdász-képet, a segítő közgazdászét. A közgazdaságtan ugyanis képes közösségi problémákra megoldásokat találni, ha teljesül a következő két feltétel: vagyis 1.) ezek a problémák legyenek valósak, relevánsak, tehát mindennapi emberek érezzék a súlyukat. Emellett fontos, hogy 2.) legyenek összetettek, azaz az érintettek ne tudják egyszerűen átlátni őket.

A közgazdaságtan eszköz ezeknek a problémáknak a feltárásában. Ugyanis nem mindig várható el, hogy a közvetlen érintettek egyszerűen átlássák ezeket. Ez fakadhat abból, hogy az egyének információhiánnyal küszködnek, vagy esetleg van olyan szereplője a problémakörnek, akinek érdekében áll ennek a tudatlanságnak a fenntartása.

A közgazdász segíthet a megoldási javaslatok kidolgozásában is. A közgazdasági módszertan felhasználásával lehetséges olyan keret- illetve ösztönzőrendszert létrehozni, ahol a közvetlen érintettek saját egyéni döntéseikkel képesek megoldani az első ránézésre bonyolultnak tűnő problémát. Ez sok szempontból jobb eredményhez vezet, mintha egy felső szabályozó hatóság kezelné a helyzetet egy sablonos, nem az egyedi esetre szabott megoldással.

Vegyük elsőnek a nagyvárosi dugók példáját. Érdemes megvizsgálni, hogy a probléma megfelel-e a fent megalkotott feltételrendszernek.

• Egyéneket érintő, releváns kérdés? Nap mint nap órákat töltünk el dugókban várakozva, amely még a boldogságérzetünkre is kihathat. Tehát tekintetjük valós, sok embert érintő problémának.
• Kellően bonyolult? Megoldható-e egyéni szinten? Ugyan van, hogy sikerül egy-két autósnak egy ügyes elkerülőutat találnia, azonban a dugó sok ember számára kiszolgáltatott helyzetet, egyénileg nehezen vagy egyáltalán nem megoldható problémát jelent.

Ezzel a felvetett probléma teljesítette a két feltételt, tehát megkísérelhetjük az eset közgazdaságtani módszerekkel való megoldását.

Marci rossz megközelítésként a budapesti példát hozza fel, ugyanis itt már régóta folyik a gondolkodás a dugódíj bevezetéséről. Itt lép szintre a fejekben rögzült közgazdászkép: felmerül, hogy itt már nem is az eredeti problémát szeretnék megoldani, csak indokot keresnek egy új adó bevezetésére. A főváros ugyanis 45 milliárd forint éves bevételt vár a dugódíjtól, amely főként a magas behajtási költségekből áll össze, a rendszer kiépítésének költségeit pedig 10-35 milliárd Forint közé teszik. esetleg könnyen okolhatóak ezért a fájdalmasnak tűnő új adónem megjelenéséért a közgazdászok.

Nézzük a pozitív példát, mi történt hasonló esetben 2006-ban, Stockholmban?

Elsőként megvizsgálták, hogy a városban hol találhatók azok a kereszteződések, ahol könnyen alakul ki dugó. Ezek az úgynevezett szűk keresztmetszetek. Ezekben a pontokban felmérték a forgalom és az áthaladási idő összefüggését, amely a szűk keresztmetszetekkel rendelkező hálózatokra általánosan jellemző görbét eredményezett (1. ábra). Egy bizonyos pontig folyamatos az áthaladás, viszont az adott pontot elérve hirtelen lecsökken az áthaladási sebesség, az útszakaszon pedig lelassul vagy megáll a forgalom. Tanulság, hogy ennek a pontnak, a kapacitáskorlátnak a közelében elég pár százalékkal csökkenteni az áthaladó autók számát ahhoz, hogy nagyot nőjön az áthaladás sebessége.

1. ábra

A megoldás a helyzetre lehetett volna nagy beruházásigényű alagutak, autópályák építése, vagy a kulcspontokon olcsóbban megvalósítható díjfizetési rendszer létrehozása is. Stockholmban az utóbbit választották. A dugódíj mértéke egy ettől független döntés, ebben az esetben 1-1,5 Euró között mozgott, amely magyar körülmények között körülbelül 100 Forintnak felelne meg. Azonban ez látszólag kis összeg is radikális változáshoz vezetett, a szűk keresztmetszetekben akár 20%-kal is csökkent az áthaladó autók száma, azaz a dugó eltűnt.

Később a probléma megszűnésével újra eltörölték a dugódíjat, viszont ez újra a kulcspontok bedugulását eredményezte. A kérdésről tartott népszavazás azt árulta el, hogy a kezdeti 30%-os támogatottsággal ellentétben több, mint 70% szavazta meg a dugódíj ismételt bevezetését.

„A tanulság az, hogy lehet hiteles rendszereket létrehozni, és ha az emberek azt érzik, hogy az ő valós problémáikat akarják megoldani közgazdasági eszközökkel, akkor ehhez lehet hitelességet teremteni.”

Érdekes kérdés, hogy mi változhatott az emberek viselkedésében? Mikor megpróbálták kideríteni (például kérdőívekkel), az emberek gyakran nem is tudták a választ. Néhányan valószínűleg éppen a dugódíj miatt döntöttek az utazás átütemezése, elhalasztása, esetleg a tömegközlekedés mellett. Az áldozat mértéke olyan kicsi volt, hogy az érintettek nem is emlékeztek rá, viszont a kis jó döntések együtt nagy javuláshoz vezettek társadalmi szinten.

Számtalan más mikro- és makroszintű példa hozható arra, hogy hogyan oldhatók meg problémák egy hasonlóan egyszerű ösztönzőrendszer bevezetésével.

Vegyünk egy makroszintű problémát, a rezsicsökkentés kérdését. Az első dolog, ami eszünkbe juthatna erről, hogy ez csak egy politikai program. Azonban ez esetünkben azt igazolja, hogy a probléma megfelel az első feltételnek: sok embert közvetlenül, komolyan érint. A válság után a lakhatási szolgáltatások árai relatíve emelkedtek, hiszen a jövedelmek csökkentek, az árak azonban nem. Egyéni megoldás itt is alig van, az embereknek kicsi a mozgásterük a létszükségleti cikkek fogyasztásában, legalábbis elsőre így tűnik. Az egyének nem tudnak reagálni az áremelkedésre, azaz közgazdasági kifejezéssel a kereslet rugalmatlan. A fogyasztó tehetetlennek érzi magát emiatt, elkerülhetetlen „büntetésként” éli a kifizetendő számlákat.

„Ha közgazdaságtanilag elemezzük, a rezsiterhek összege egyéni döntések eredménye, azonban a döntéshozók nincsenek ezzel szembesítve.”

A fogyasztók ugyanis nem látják az egyedi döntések hatásait: “azért magas-e a villanyszámla, mert a gyerek nem kapcsolta le a kamrában a villanyt, vagy azért, mert hatoson megy a hűtőnk és a fagyott joghurtot mikróban olvasztjuk fel”. A rezsiterhek nagy részét a termelők, szolgáltatók döntései határozza meg, azaz hogy milyen technológiával állítják elő, juttatják el a végfelhasználóhoz például az energiát. Erre egyáltalán nincs befolyása az átlagfogyasztónak. (Valószínűleg az egyén nem is tudna kompetensen nyilatkozni azzal kapcsolatban, hogy az atomenergia használata hosszú távon megéri-e Magyarországon.) Viszont a fogyasztók szívesen választanának több ajánlat közül, szeretik eldönteni, hogy melyik verzió illik jobban az ő fogyasztási szerkezetükhöz.

A versenyszférában egy rossz üzleti modellt választó, nem hatékonyan működő vállalat hibás döntéseinek következményeit a tulajdonosok viselik.

„Viszont ha csak egy vállalat van, netán ez egy állami vállalat, (…) akkor a rossz döntések árát a fogyasztók és az állampolgárok dobják szét maguk között. Azok viselik a döntés kockázatát, akiknek sem befolyásuk nem volt a döntésre, sem információjuk nem volt azzal kapcsolatban.”

Mindezeken kívül az, hogy mekkora egy egyén villamosenergia-fogyaszása, sok mikrodöntésből áll össze, de a fogyasztó nem látja ezeknek a közvetlen hatását. A hónap végén kap egy számlát, de nem érzékeli egészen addig, hogy mennyit és milyen áron fogyasztott. Kevesen tudják, hogy a villamosenergia ára, azaz a bekerülési költsége, ami aztán átlagoltan kifizetünk, napjában sokszor változik, akár többszöröse lehet a csúcsidőszaki ár a kevésbé forgalmas órákban felszámítottnak. A fogyasztó azonban mindebből semmit nem lát. Felmerülhet, hogy amúgy sem lehetséges a fogyasztási szerkezet átrendezése, hiszen létszükségleti cikkről beszélünk, azonban már nagyon kis átcsoportosításokkal el lehetne érni, hogy bizonyos, csak a csúcsidőszakok miatt fenntartandó kapacitásokat le lehessen építeni, ami jelentős javulásokhoz vezethetne. Tehát jó ösztönzők mellett újra nagy társadalmi hasznosságnövekedés érhető el.

Mi a tanulság? „Lehet például az, hogy a közgazdász ahol tud, segít, de legalábbis érdemes megkérdezni. Próbáljunk olyan rendszereket alkotni, ahol kockázatokat azok viselik, akik hatással tudnak lenni ezekre.”

Tanulság az is, hogy a nagy döntéseket olyan szintre kell lebontani, ahol a döntéshozók informáltak, és részesednek a jól meghozott döntések hasznából, azaz ösztönzöttek a helyes választásra. Ezek a kis döntések együttvéve olyan nagymértékű javulást tudnak eredményezni, ami a kezdetekkor még nehezen elképzelhető.