A cikk szerzője: Zsoldos István közgazdász, A Rajk László Szakkollégium nevelőtanára 2014-től 2016-ig.

A kapitalizmust sokan nem szeretik. Ez részben azért van, mert nem tudják pontosan mi is az, részben azért, mert ősi ösztöneink alapján irreális elvárások vannak a rendszerrel kapcsolatban. Pedig a piacgazdaság masszív, történelmileg soha nem látott jólétet hozott el. És bárki bármit mond, a világ legfontosabb intézményi találmányai között van.

Manapság látszólag könnyű érveket találni arra, hogy a kapitalizmus miért nem jó rendszer, különösen  globalizált változatában. Még a jól képzett közgazdász is – a tartalomhoz képest talán kissé szenzációhajhász címben – azt állítja, hogy “a piacgazdaság tényleg erkölcstelen”.

Az egyetlen probléma az, hogy eddig még nem sikerült olyan alternatívát találni, ami akár megközelítőleg is olyan hatékony lenne az anyagi jólét előállításában az átlagember számára, és akár közel annyi lehetőséget adna az egyéb célok (igazságosság, boldogság, esélyegyenlőség) elérésére. És még olyat sem, amely valahogy “erkölcsösebb” lenne – bármit is jelentsen ez a kifejezés gazdasági rendszerek esetében (és itt most a kapitalizmust gazdasági rendszerként értelmezzük).

A kapitalizmus rossz PR-ja már a nevével kezdődik. A kapitalizmus az a rendszer, amikor a kapitalistákat privilégizáljuk, nem? Nem. A jól működő kapitalizmus piacbarát: nem kivételezik a kapitalistákkal, és sok valóságos kapitalista ezért nem is nagyon szereti a rendszer működését. Nagy különbség van az “üzletbarát” és a “piacbarát” rendszerek között, még ha a gyakorlatban a kettőt szinonimaként is szokás használni. Talán szerencsésebb lenne inkább a (liberális/szabad/szociális) piacgazdaság vagy a fogyasztói társadalom kifejezések (gyakoribb) használata a kapitalizmus helyett. A továbbiakban mi a piacgazdaságot fogjuk használni, de ebbe helyettesítse be mindenki nyugodtan a kapitalizmust is, ugyanúgy érvényesek lesznek az állítások.

Sokan a kapitalizmust valahogy így képzelik el…

 

Kép forrása: art and anarchism

 A piacgazdaság definíciója nem tud pontos lenni, mert valamiféle kritikus tömegről van szó: a gazdasági döntések egy kritikus tömegét magánszereplők hozzák meg, és jelentős szerepe van ezen szereplők versenyének. Még azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy a kritikus tömeg pontosan mekkora vagy hogyan kell mérni: Franciaország vagy Dánia a legtöbb ember számára piacgazdaság, bár mindkét országban a megtermelt GDP több mint felét az állam újraosztja és léteznek viszonylag jelentős állami vállalatok is. De ezekben az országokban is a legtöbb területen létezik a magántulajdon, és bár rengeteg szabály van (és az fontos, hogy ezek mennyire jók), de ezeket a szabályokat betartva bárki, a tőketulajdonosok is, szabadon dönthetnek. Más szóval a törvények uralma van, a gazdaságban is. A gyakorlatban persze ezek a változók egy folytonos skálán mozognak, nem egyszerű igen/nem változók. Azonban figyeljük meg, hogy ha a piacgazdaságot jelentősen vissza akarjuk szorítani, akkor vagy nagyon széles körben egyedi, nem szabály alapú döntésekre (korrupcióra) van szükség, vagy nagy mértékű állami tulajdonra.

 A történelem során sokféle rendszerre mondták azt, hogy piacgazdaság. A tőketulajdonosok vagy a munkások relatív ereje változott az idők során (leginkább az utóbbiak javára, a növekvő jólét és munkabérek miatt), és mindkét csoport próbálta felhasználni a politikát is a saját rövid távú érdekei érvényesítésére. A mai Dánia első ránézésre is egy nagyon más hely, mint mondjuk a  XIX. század elejének Angliája (leginkább persze az a különbség, hogy ma minden piacgazdaság sokkal gazdagabb, mint régebben volt – a mai Anglia is nagyon más, mint a régi).  Ami közös ezekben a rendszerekban az az, hogy az állami szabályozás és az állami tulajdon, valamint  a tulajdonjogok bizonytalansága nem lépi át azt a szintet, amely már megölné a piacgazdaság növekedésre való képességét, a meglévő törvényes kereteken belül önkéntes cserére alapozva. A piacgazdaságok, bármennyire különböznek is egymástól a részletekben, egyedül képesek hosszú távú fenntartható növekedésre, ellentétben az összes többi létező vagy valaha volt gazdasági rendszerrel. Az első gazdasági rendszer a történelemben, amelyben pozitív összegű játékokat játszunk, mindenki nyerhet.

 Válassz (maximum) kettőt: nem piacgazdaság, anyagi jólét, demokrácia

Azokban az országokban, amelyek nem (teljesen) piacgazdaságok, a szabályok nem világosak és nem formálisak – tipikusan sem a gazdaságban, sem az élet egyéb területén. Az állam a tulajdonosi és manapság egyre inkább a szabályozói minőségében a gazdasági döntések egy jelentős részét képes meghozni vagy legalábbis befolyásolni. Érdemes megnézni, hogy a gyakorlatban a nem piacgazdaságoknak milyen tulajdonságaik vannak: ezek az országok tipikusan korruptak, vagyis az állam a döntéseivel specifikus emberek felé próbálja terelni a jövedelmeket, és nem a formális szabályokra alapozva, hanem tipikusan azok ellenében. Egyikük sem gazdag (ha eltekintünk az ásványkincsekkel jól ellátott országoktól). És legfőképpen egyikük sem gazdag demokrácia.

 Nem minden piacgazdaság gazdag (még?). De minden nem piacgazdaság szegény…

 (Magasabb érték = Piacbarátabb rendszer)

Forrás: Világbank. Kizártuk azokat az országokat, ahol az ásványkincsekből származó járadék a GDP 10 százaléka felett van, valamint Luxemburgot. 2015-16-os, illetve legújabb rendelkezésre álló adatok.

 Ez persze nem meglepő: amikor az emberek nincsenek ösztönözve arra, hogy tegyenek a több jószág előállításáért, mert azt úgyis elveszi valaki, akkor nem fognak tenni ezért. A piacgazdaság ellenzői implicite mégis arra fogadnak, hogy ezt az ideált a jövőben el fogjuk érni valahogy. Vagy azt állítják, hogy az anyagi jólét nem számít – a gyakorlatban azonban a választók az anyagi jólétet valahogy szokták szeretni, és demokráciákban nehéz teljesen leszoktatni őket arról, hogy a gazdagságot preferálják a szegénységgel szemben. Az anyagi jólét „hajszolása” pedig – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – nem az utóbbi száz-kétszáz év szüleménye. Az emberek korábban is jólétre törekedtek (csak a legtöbbeknek esélye sem volt rá).

Ha egy ország gazdag is szeretne lenni, és demokrácia is, akkor vállalnia kell a piacgazdaságot is, vagy feltalálni egy olyan rendszert, amelyről még senki nem tudja, milyen és még soha nem létezett…

 A létező nem piacgazdaságok egyike: Venezuela. A boldogság nem erre van…

Kép forrása: Telegraph

 Törzsi ösztönök, modern ösztönzők: “erények” vagy a pénzhajhászás?

Jó, de mi van azzal az érvvel, hogy a piacgazdaság nem az “erényeseket” támogatja, hanem azokat, akik a legjobban ki tudják elégíteni a fogyasztók igényeit? És azzal az érvvel, hogy a piacgazdaságban az, hogy ki milyen anyagi jövedelmeket élvez, nagy részben függ a szerencsétől és a származástól, és ezért igazságtalan?

Az emberek társas ösztöneit jórészt valószínűleg a több százezer éves törzsi lét határozza meg: kis csoportok, ahol mindenki ismer mindenkit, és az erényeket, a kooperációt a közösség jutalmazza, a nem kooperálókat pedig bünteti. A törzsfőnök és a varázsló bölcs, a szomszéd törzs pedig jó eséllyel az ellenségünk. Ez a modell kb. 100-150 emberig működik, ekkorák voltak nagyjából az egymással versengő törzsek méretei is a mezőgazdaság feltalálása előtt (és a mai természeti népeknél). Ez azonban a specializációt és így a jólétet erősen bekorlátozza. Bármilyen nagyobb társadalomban intézményekre van szükség, és ezek természetüknél fogva idegenek lesznek az ösztönök számára. Az arctalan bürokrata ugyanúgy idegen, mint az arctalan nagyvállalat vagy az arctalan piac úgy általában. A kedves sarki zöldségestől felfelé az ösztöneink ellenében kell bíznunk a rendszerben, ami nehéz. Nem tudjuk azonban mindnyájan körülülni a tábortüzet, és érdemek alapján elosztani az elejtett vadat és a társak elismerését.

Milton Friedman egy rövid videórészletben tárgyalja azt, hogy valakinek minden modern rendszerben keresni kell a kegyeit, és akkor még mindig jobb, ha ez a valaki nem egy diktátor vagy egy bürokrata, hanem a fogyasztók tömegei. A törzsi ösztöneink számára persze a kapitalizmus “igazságtalan”: vannak olyan emberek, akik nagyon jól profitálnak belőle, de érzésünk szerint a tábortűz körül ülő törzs még lehet, hogy meg is büntetné őket, mert nem igazán csapatjátékosok. Azonban a piacgazdaságban az önérdek követése nem feltétlenül szándékolt módon jó lehet a társadalom többi szereplőjének is – ez az Adam Smith-i láthatatlan kéz. És ha ezt megtanuljuk, akkor talán a törzsi ösztöneinket is le tudjuk nyugtatni valamennyire.

“A mészárosnak, a sörfőzőnek vagy péknek nem jóindulatától várjuk ebédünket, hanem attól, hogy azok saját érdekeikre vannak tekintettel. Nem emberiességükhöz, hanem önszeretetükhöz fordulunk, és sohasem emlegetjük előttük saját szükségletünket, hanem az ő előnyüket.”

A sötét oldal feltünőbb…

Természetünknél fogva a hibákra sokkal jobban figyelünk – a nem kooperáció büntetése fontosabb volt a  törzsben, mint a kooperáció pontos jutalmazása. Sokkal inkább szemet szúrnak azok, akik valahogy “igazságtalanul” jól jártak a piacgazdaságban, mint azoknak a nagy tömege, akik jófej csapatjátékosok és szintén jól járnak. A gyakorlatban a legtöbb embert nem csak a pénz érdekli: megbecsült tagja akar lenni a társadalomnak, segíteni az elesetteken, jó viszonyt ápolni az alkalmazottaival. Ezek a piacgazdaságban mind lehetségesek, sőt a nagyobb anyagi jólét több lehetőséget teremt ezekre, mint egy szegény országban. A piacgazdaságok pont azzal tűnnek ki, hogy az intézményeik sokkal jobb a kooperációt garantálnak az idegenek között is, nem csak a személyes ismerősök között, mint a hagyományosabb társadalmakban.

A piacgazdaság biztosította jólétet adottnak vesszük, a nem szimpatikus vonásokat viszont elkerülhetőnek egy másik rendszerben – de ez az egész egy csomagban jön. Package, you know, hogy a klasszikusokat idézzük.

És persze nagyon sokszor amit a piacgazdaság hibájának rovunk fel, az inkább abból  adódik, hogy a piaci verseny nem elég intenzív: az elkényelmesedett nagyvállalatok sokszor inkább hasonlítanak a nagy állami bürokráciákra. Az oligarchák általában inkább tehetséges járulékvadászok mint a fogyasztók igényeinek tehetséges kielégítői…

És mi van az egyenlőtlenséggel?

A piacgazdaságban is sok függ persze a szerencsétől és a származástól. Csak éppen még mindig kevésbé, mint a nem piacgazdaságokban. Hol szeretne a kedves olvasó az adott ország véletlenszerű lakójaként megszületni? Egy véletlenszerűen kiválasztott piacgazdaságban (Svédországtól Spanyolországig és az USA-tól Japánig) vagy az általa tetszőlegesen kiválasztott nem piacgazdaságban? És legyünk nagylelkűek, tekintsük mondjuk Brazíliát és Kínát nem piacgazdaságoknak, bár inkább Zimbabwe, Venezuela vagy Észak-Korea lennének azok, amelyek biztosan nem piacgazdaságok….

 Régen minden egyenlőbb volt…

Kép forrása: New Yorker via art.com

 A piacgazdaság egy bőségszaru, a belőle kiözönlő jószágokat sokféleképpen el lehet osztani, ízlés szerint. Vannak jobb és rosszabb módok arra, hogy az egyenlőtlenségeket hogyan és mennyire csökkentsük, és hogy milyen részterületeken korlátozzuk a piacok működését. Ezek nagyon aktuális viták manapság, csak éppen nem a piacgazdaság mint általános rendszer kívánatosságáról szólnak. A bőségszaru eldobásával nem egy olyan állapotba jutunk, amit sokan szeretnének. A nomád törzsek tagjai nagyon egyenlőek voltak, csak éppen korán haltak meg betegségekben és az egymás elleni harcban. A létező szocializmusban az egyenlőség eszméje mellett erőszakos elnyomás és a lehetőségek óriási különbségei léteztek. A haveri, korrupt  fél-piacgazdaságokban sokszor azzal sem bajlódnak az elitek, hogy az egyenlőség eszméjét hirdessék. Az elméletben elképzelt utópiák, amelyek nagyon jól működnének, a gyakorlatban valahogy nem léteznek.

 Végül is nem is olyan rossz ez a piacgazdaság…

Kép forrása: New York Times

 Ezeknél egy masszívan jobb állapot érhető el, csak az ösztöneinket kell hanyagolnunk, legalábbis amikor a gazdasági rendszerről alkotunk véleményt. Nincs egy mindent figyelő kis közösség vagy a nevében fellépő bölcs vezér, aki helyreteszi a dolgokat és igazságot oszt. A szomszéd törzs vagy inkább ország nem ellenség, hanem potenciális kereskedelmi partner, és nem nulla összegű játékokat játszunk velük, hanem mindenki jól járhat a folyamatban. Intézményekre és anyagi ösztönzőkre kell támaszkodnunk, nem pedig abban reménykedni, hogy az emberek minden szituációban erkölcsösek lesznek (és tudják, hogy éppen mi az erkölcsös viselkedés) és intézmények nélkül is képesek lesznek kooperálni.

A piacgazdaság masszív, történelmileg soha nem látott jólétet hozott el, még a nem teljesen kifejlett formáiban is. A világ legfontosabb intézményi találmányai között van. Ez a bejegyzés és a többi itt a blogon talán segít abban, hogy egy kicsit jobban megértsük és megbecsüljük.