A kokaincsempészek elleni harcban a győzelem nem csak a jól célzott pisztolygolyók érdeme, hanem a közgazdaságtan vívmányaié is. Az államnak azért fontos a drogtéma, mert a fogyasztók demotiváltak lesznek, képtelenné válnak a munkavégzésre, és még költségekkel is jár az ellátásuk.

A cikk szerzője: Nagy Péter Áron

Milyen megoldással lehet visszaszorítani a drogfogyasztást? Ehhez a három legalapvetőbb közgazdasági fogalomból érdemes kiindulni:
-a keresletből,
-a kínálatból
-és az ösztönzőkből.

A kokainfogyasztók voltak a kereslet, a kínálati oldal pedig a nicaraguai és kolumbiai drogkartellekből állt. Amerikában a hetvenes években az akkori ellenkultúra terjedésével párhuzamosan hirtelen egyre többen kezdtek kokaint fogyasztani.

A kokain erősen addiktív szer, ezért a kereslete rugalmatlan. Ez azt jelenti, hogy egy kokainfüggő bármilyen árat hajlandó megfizetni érte. A kínálati oldalnak ez egy kiváló lehetőséget jelentett a magas profit bezsebelésére. A kolumbiai drogkartellek vállalva a kockázatot, elképesztő mennyiségű kokaint csempésztek Amerikába. 1978 és 1984 között az amerikai kokainfogyasztás a becsült évi 19-25 tonnáról 71-137 tonnára nőtt, ami hat év alatt összesen közel 700 százalékos növekedés. Az USA erre megpróbálta rács mögé zárni a kartellek vezetőit, azt hitték, hogy ezzel megállítják a kínálatot és megoldódik a társadalmi szintű probléma.

A rugalmatlan kereslet miatt ez a piac úgy működött, mint egy vízzel feltöltött lufi. Ha megpróbálod összenyomni, a víz megtalálja az útját az ujjaid között és kibukik máshol. Ha sikerül ellehetetleníteni egy kartellt, akkor a kínálat visszaesik, ennek hatására a kokain ára az egekbe szökik, hiszen a kokainra éhes amerikaiak továbbra is éhesek lesznek a kokainra. Ez hatalmas ösztönző a többi kartellnek arra, hogy növelve termelésüket és kapacitásukat, feljebb lépjenek a ranglétrán és ők foglalják el a lekapcsolt kartell helyét a világpiacon. Sok új kartell jött létre ebben az időben.

A drogháború miatt összeütközött a politika és a közgazdaságtan, és ezt végül persze utóbbi nyerte meg. 1971 júniusában Richard Nixon amerikai elnök belátta: „Amíg van kereslet, addig mindig ott lesznek azok, akik vállalják majd a kereslet kielégítésének kockázatát”. Ezzel azt is beismerte, hogy a kínálati oldal elleni intézkedések halálra vannak ítélve.

Ezt követően a politikai elit nyomására Nixon mégis a kínálati oldal ellen harcolt. 1981-ben Ronald Reagan amerikai elnök bírálta Nixon intézkedéseit és azt mondta: „Sokkal hatékonyabb, ha a fogyasztókat veszed el, mint ha megpróbálod elvenni a drogokat azoktól akik fogyasztók akarnak lenni”. Reagan elnöksége alatt, az 1986-os kábítószerellenes törvény (Anti-Drug Act) hatására a drogok elleni harcra fordított kiadások 1,7 milliárd dollárról 3,9 milliárd dollárra nőttek, de a politikai elit még mindig a kínálat ellen akart harcolni, így sajnos ennek az összegnek nagyjából a háromnegyede a kínálati oldal elleni intézkedésekre ment el. Két évvel később, mivel a korábbi intézkedések nem hozták meg a várt eredményeket, megszületett egy újabb drogtörvény (az 1988-as Omnibus Drug Act), amiben már a pénzek nagyobb részét költötték rehabilitációra és drogprevenciós oktatásokra.

A közgazdasági tanulság az egészből a vizes lufi jelenség: amíg egy bizonyos termékre stabil a kereslet és jelentős profitot lehet elérni a kínálati oldalon, biztosan lesznek olyan új szereplők, akik piacra akarnak lépni, és lesznek olyan régi szereplők is, akik növelni akarják a piaci részesedésüket. A kínálati oldal támadása olyan, mintha egy vizes lufit egy kézzel akarnánk kipukkasztani.

A drogháborúban a kínálati oldal támadása közgazdasági szempontból nem túl okos dolog, ezt két amerikai elnök is belátta, de a politikai elit makacssága miatt a gazdasági érvek még évtizedeken keresztül nem tudtak igazán érvényesülni. Mára az empíria igazolta a közgazdaságtudomány álláspontját, amit a közvélemény és az elitek is elfogadnak.

A keresleti oldal csökkentése jelentheti drogmegelőző programok indítását és a drogbetegek kezelését. A megelőzést oktatóprogramokon és foglalkozásokon keresztül valósítják meg. Azonban a legtöbben egyetértenek abban, hogy a legjobb prevenció az erős társadalmi mobilitáson keresztül valósul meg: az esélyegyenlőség, több kihívás és lehetőség minél szélesebb köröknek idővel kevesebb drogfogyasztót eredményez.