Vasárnap délben madárcsicsergésre és a frissen főtt húsleves illatára ébredsz. A fejed tompán lüktet az előző nap elfogyasztott, minőségi alkoholtól és a koncert utórezgéseitől. Már éppen eldöntenéd, hogy egész nap nem mozdulsz ki az ágyból, mikor beléd hasít a felismerés: ma vannak a választások! Vajon felkelsz-e mégis az ágyból hogy elmenj szavazni? A racionális választó közgazdaságtani modellje a te viselkedésedre is magyarázatot adhat.
A cikk írója: Dormán Hanga

Április 8-án országgyűlést választ Magyarország. A négy évvel ezelőtti választásokon 61,84 százalékos volt a részvételi arány. A FIDESZ-KDNP akkor kétharmados parlamenti többséget szerzett, pedig a szavazásra jogosult állampolgárok kevesebb, mint egyharmada támogatta a pártszövetséget. Ennek részben oka a győztest kompenzáló választási rendszer, de az alacsony részvétel is nagyban hozzájárul a torzuláshoz. Kérdés, hogy a választók egy jelentős része miért nem él a szavazati jogával, miért nem szól bele a közügyekbe.

Milyen haszna és költségei vannak a potenciális szavazónak a választásnál? Célja, hogy befolyásolja a végeredményt, de ehhez erőfeszítéseket kell tennie: kikelni az ágyból, elmenni az urnáig, lemondani egyéb tevékenységeiről. Ezek elsőre nem tűnnek nagy áldozatnak. De milyen előnyre számíthat valójában, ha bevállalja ezeket a költségeket?

Ehhez be kell vezetnünk a várható haszon fogalmát. Ha egy játékban 50 százalékos eséllyel nyerek 100 Ft-ot, akkor a játék várható haszna számomra 100 Ft x 0,5 = 50 Ft. Megéri nekem beszállni ebbe a játékba, ha mondjuk fizetnem kell 20 Ft nevezési díjat? A közgazdaságtan szerint igen, hiszen így várhatóan 50 Ft – 20 Ft = 30 Ft-ot kaszálok. Ez persze egy elméleti koncepció, a valóságban vagy nyerek 80 Ft-ot, vagy veszítek 20 Ft-ot, de a várható haszon egy egzakt módszer arra, hogy döntést hozzunk.

Tegyük fel, hogy nekem egy órába telik elkészülni és elmenni szavazni. Ez alatt az egy óra alatt egyébként otthonról dolgoznék, 500 Ft-os órabérért, erről mondok le, ha a szavazás mellett döntök (ez a szavazás költsége számomra). Úgy becsülöm, hogy ha az általam preferált párt nyeri a választásokat, hosszú távon ez nekem kb. 1 millió forint értékű életszínvonal-javulást jelent. De mennyi a valószínűsége, hogy pont az én részvételem dönti majd el a javamra a választást? Rengetegen szavazó van még rajtam kívül, és annak az esélye, hogy az én egy darab szavazatommal nyer a kedvenc pártom, elenyészően kicsi, ezt különösebb matematikai apparátus nélkül is érzékeljük. Mondjuk, hogy ez az esély egy ezred százalék (de ezzel messze túl is becsültük a valódi értéket). Várható hasznom így 1 millió x 0,001% – 500 = -490 Ft, tehát valójában nem éri meg elmennem szavazni.

Ez sokak távolmaradására adhat racionális magyarázatot. Persze nem feltételezzük, hogy mindenkinek a fejében egy ilyen pontos, tudatos kalkuláció zajlik, mikor a távolmaradás mellett dönt. De a modell igyekszik matematikailag közelíteni a mélyebb tudati szinteken végbemenő folyamatokat, melyek az érdektelenséghez vezetnek.

Azt látjuk, hogy az emberek egy jó része azért mégis részt vesz a szavazáson. Ez azért van, mert egyéb tényezők is fontosak, mint az állampolgári felelősségérzet, az indulatok kifejezése vagy a közösségi nyomás, amelyek részvételre ösztönöznek. Bár ezen tényezők miatt sokan hajlandóak bizonyos költségeket bevállalni, túl nagyokat azért mégsem. Például nem tájékozódnak, vagy csak felületesen. Nem olvasnak el hosszú pártprogramokat, nem mennek el az egyéni jelöltek lakossági fórumaira, nem követik rendszeresen a politikai sajtót, mert ez mind túl sok időbe és energiába kerülne, összevetve azzal az apró hatással, amit esetleg kifejthetnek. Ez sérti a demokratikus érdekképviseletet.

 

Meg kell jegyezni, hogy a fent elemzett szempontokon kívül sok más is magyarázhatja a távolmaradást. Vannak, akik egyszerűen nem tudnak, vagy nem akarnak választani az alternatívákból, esetleg általános tiltakozásukat fejezik ki a szavazással kapcsolatban. Emellett egy szociális-kulturális értelemben a társadalom perifériáján élő réteg is jelen van, akik helyzetükből adódóan nem tudnak politizálni.

Cikkünk leginkább azokról szól, akik kevésnek érzik saját befolyásukat a rendszerre, így nem tartják olyan fontosnak a szavazást, és ezért nem tájékozódnak, vagy nem is vesznek részt. Mivel tömegek gondolkodnak így, kialakul egy jelentős méretű apolitikus csoport. Könnyen elképzelhető, hogy közülük sokaknak hasonlóak a preferenciáik és egy irányba tolhatnák az eredményt, sőt, együttesen már akár el is dönthetnék a választást, mégsem teszik. Az egyéni szinten racionális viselkedés kollektívan tehát egy kudarcot eredményez: egy társadalmi csoport érvényesíthetné saját érdekeit, de tagjai külön-külön nem tesznek ezért és így végül mindenki rosszabbul jár. Ha egyszerre mindannyian arra gondolnának, hogy rajtuk kívül még sokan nem hisznek egyéni választásuk hatásában, és ez így önbeteljesítő jóslattá válik, akkor talán átfordulhatna a viselkedésük. Nekik közgazdász szemmel azt javasoljuk, hogy április 8-án – két kanál gőzölgő húsleves között – gondolkodjanak kollektíven és menjenek el szavazni, mert van értelme!