Az új évezredben eljutottunk arra a pontra, hogy a kisgyermekek napjai már szinte jobban, de legalább annyira szervezettek, mint a felnőtteké. Különösen rémisztő, hogy ez a jelenség az idő előrehaladtával egyre csak fokozódik, így az önálló játékra, pepecselésre vagy éppen semmittevésre nem marad szabad idő, pedig ezen tevékenységek igen fontosak a gyerekek fejődésének szempontjából. A kisgyermek életének két nagy tere a családi otthon és a nevelési intézmény (bölcsőde, óvoda), amelyek nem különíthetők el élesen egymástól, állandó kölcsönhatásban állnak, ezért tanácsos, hogy összehangoltan, közös célok mentén „fejlesszék” a gyermekeket.

A cikk szerzője: Kalotai Bálint Dániel

A divatos óvodákra háruló feladatok előtérbe kerülésével, hogy az óvodának egyre inkább iskolaként kell működnie, a legfontosabb, a szabadjáték szorult háttérbe, pedig a játék az óvodás gyerek fő tevékenysége, fejlődésének nélkülözhetetlen összetevője. Mivel a szabadjátszás során újra élheti az élményeket és így akár színészkedés, akár rajzolás segítségével könnyebben sajátíthatja el a viselkedési mintákat és társadalmi normákat. Továbbá az átélt élményeket fogja majd szavakba öntve vagy papírra vetve újraélni, amellyel fejlődnek a kognitív készségei és finommotorikus képességei, amelyekre majd a kisiskolás évek során lehet alapozni.

A gyermekek szabadjátékáról eltérnek a családok véleményei. A szülők többsége elismeri óvodáskorban a játék elsődlegességét, de ezzel párhuzamosan már megjelenik a fejlesztés igénye is, miszerint a teljesítményközpontú világunkban célszerűbb az „iskolásabb”, a „különfoglalkozásokat” tartó óvoda, nehogy véletlenül lemaradjon a gyerek. Viszont hiába tartanak hátránycsökkentő céllal kiegészítő foglalkozásokat a még gyengébb készségeket felmutató és az ambiciózusabb szülők gyermekei számára, ha már az alapoknál, a gyermek 0-2 éves korában, a családi nevelés során hiba csúszik a rendszerbe.

James J. Heckman, a Chicagói Egyetem Nobel-díjas professzora állapította meg, amelyet a grafikon is szemléltet, miszerint a legnagyobb megtérülési hozam a gyermeki életkor legkorábbi szakaszához köthető. A kétkedők egyből megjegyezhetik, hogy ez csak azért van így, mert ezeknek a befektetéseknek több idejük van megtérülni, de könnyebb megértés érdekében egy pillanatra vonatkoztassunk el a gyerekektől és ragadjunk sílécet.

Aki hallott már síugrás-közvetítést, azok emlékezhetnek a visszatérő megjegyzésekre, miszerint „a versenyzőnek nem volt elegendő lendülete, rossz volt az elrugaszkodáskor a testhelyzete, amelyeket hiába igyekezett korrigálni a repülés során, a korábbi hibákért komoly, méterekben mérhető hátrányt szenvedett”. A korai gyermekfejlesztés is pontosan így működik. Fontos, hogy a megszületést követően foglalkozzunk a gyerekkel, mert a különféle impulzusok hatására fejlődik az agyuk. Összességében tehát nem az óvodapedagógiát kellene fejlesztéssel iskolásítani, hanem élményszerzéseken keresztül meg kell tenni a szükséges lépéseket a fehér foltok kiszínezésére, hogy a kisgyermek életének még viszonylag korai szakaszában tudjon lendületet szerezni.

Mindazonáltal az utóbbi egy-két évtized idegélettani kutatásai bizonyították, hogy az idegrendszeri fejlődés legdinamikusabb és egyben legérzékenyebb periódusa a koragyermekkor időszaka. A rétegzett felépülés miatt korai élményeink kihatnak teljes életpályánk alakulására, befolyásolják későbbi fizikai és lelki állapotunkat, valamint az életünk során elsajátított és alkalmazott készségeink teljes palettáját. Az agy egészséges fejlődéséhez nélkülözhetetlen az ingergazdag tárgyi környezeten túl, a törődő korai kapcsolatok, a minőségi élmények, a stabil, érzékeny szociális kapcsolatok. További vizsgálatok bizonyították, hogy a koragyermekkori gondozásba, nevelésbe fektetett energiák és anyagi erőforrások később sokszorosan megtérülnek. Ezért fontos, hogy minden országban elérhető legyenek a koragyermekkori programok és segítő-támogató szolgáltatások.

Heckman másik ezzel párhuzamos észrevétele, miszerint a társadalmak túl sokat költenek a késői fejlesztésekre, amelynek már elenyésző a hozama, ahelyett hogy a korai készségfejlesztés segítségével csökkentenék a későbbi szociális költségeket. A megtérülés elsősorban a nők gyermek- és munkavállalási hajlandóságának növekedésében, a családok stabilitásának megőrzésében, a gyerekek későbbi tanulmányi, munkaerő-piaci és társadalmi sikerességében, valamint a speciális ellátások szükségességének és a társadalmi devianciák csökkenésében mérhető. Vagyis azzal hogy a gyerekeket „helyesen” neveljük nem csak jó képességű kiegyensúlyozott munkavállalókat képzünk, hanem össztársadalmi szinten is növekszik az elégedettség és visszaszorul a bűnözés.

Ezért az esélyegyenlőség megteremtése érdekében elengedhetetlen, hogy minél korábban azonosítsuk a veszélyeztetett családokat és minél hamarabb biztosítsuk számukra a megfelelő szolgáltatásokat, mivel annál kisebbek a későbbi költségek. Viszont nagyon nehéz a korai évekre összpontosítani, ha további égető társadalmi–gazdasági–politikai problémákat kell megoldani az idősebb generációknál, ezért gyakran háttérbe kerül a koragyermekkori fejlesztés. Amennyiben mégis sikerül állami intézkedésekkel minőségi ellátást biztosítani a korai életévekben, azokban az esetekben az országnak kevesebbet kell később egészségügyi, oktatási, családtámogatási ellátásokra költenie, sőt hosszú távon többen jutnak el a keresőképességig és az önfenntartó életvitelig. Ráadásul az iskoláskori évekre irányuló oktatási-nevelési programokkal ellentétben a koragyermekkori gondozásba, nevelésbe befektetett anyagi erőforrások társadalmi-gazdasági szinten bizonyítottan megtérülnek, míg az előbbi csak igen kis mértékben hozzák meg a várt eredményeket.

Forrás: https://heckmanequation.org/resource/the-heckman-curve/