Évtizedeken keresztül a piacnyitás és a vámok csökkentése jelentette Afrika számára a fejlődés receptjét, de a kongói példa rávilágít, hogy a világpiaci verseny látszólag nem ösztönzi, hanem ledominálja a fejlődő országok iparágait. Nem véletlen: mára az amerikai fejlesztési modell alig népszerű az afrikai lakosság körében.

2008-as bezárásáig a Syntexkin textilgyár volt a legnagyobb „kanga” anyag készítő a Kongói Demokratikus Köztársaság területén. A színes, afrikai mintázattal díszített „kanga” a világ nagy részének gyakorlatilag az afrikai divat megtestesítője volt. Mára a nagy részét Kínában gyártják: vékonyabb és kevés az egyedi minta, de olcsóbb.

Fokozatosan épült le a textilipar a Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) területén: a 90-es években Sese Seko elnök hatalmának végén a lázadások és a polgárháborús helyzet elpusztította a gyapotültetvények 83 százalékát. Az 1997-től import gyapotra szoruló kangagyártó üzemek elkezdték elveszíteni a versenyt a magasan iparosított kínai textiliparral szemben. A kétezres években sok gyárban leállt a termelés, mára egyetlen kongói üzem készít kangát, kapacitásának 15 százalékát használva.

A KDK története nem egyedi a kontinensen: a piacnyitás következtében a helyi ipar olyan versennyel szembesül, amivel a szabályozások és a belföldi kereslet hiányában nem képes harcba szállni. Az afrikai munkaerő bár jellemzően olcsó, mégsem tudja olcsóbban elállítani a termekéit, mint az iparosított gazdaságok. Így azok a vevők, akiket csak a termék ára érdekel, átpártolnak a nemzetközi import termékeihez. Az afrikai kontinensen pedig jellemző, hogy a lakosság nagyrésze nagyon érzékeny az árra. A szűk közép és felső osztályok kereslete nem elég ahhoz, hogy eltartsa a tradicionális módszerrel, minőséggel és innovációval termelő hazai vállalatokat. A „La Societe Textile de Kisangani” az egyetlen működő textil vállalat kongóban: a kanga szövetek, amiket gyárt, körülbelül 5500 forintba kerülnek átválva, miközben 3500 forintért már egyszerűen lehet hasonló kínai anyagot kapni.

A jogszabályi környezet is gyakran kiforratlan a fejlődő országokban ahhoz, hogy biztonságosan kaput tudjanak nyitni a világpiaci verseny előtt. A szabadalmak védelmének és a szakszervezetek hiánya valamint a korrupció kiszolgáltatottá teszi a helyi ipart. A KDK-ban eladott kínai kanga szövetek pontosan azokon a szabásmintákon és festésen alapulnak, amiket a helyiekről másoltak, de jogi következménye ennek sosem lett.

A világpiac felé való nyitás nem feltétlenül vezet GDP növekedéséhez, ahogy azt a világbank adatai is mutatják: a GDP növekedése és az alacsony vámok nem állnak kapcsolatban egymással. A Világbank 1960 és 2010 közötti adatai alapján az látszik, hogy nincs nagy hatása a nyitott piacoknak a növekedésre, sőt: a legtöbb fejlődő ország alacsony vámokkal és lassú növekedéssel működik. Mellettük pár ország magas vámszintet tart fenn és jellemzően nagyobb növekedést ért el a vizsgált 50 év alatt, mint a többiek.

A fejlődés nyugati irányzata a Marshall-tervre hivatkozik, mikor piacnyitást és export pozíciók kialakítását javasolja. A segélyprogram a háború utáni Európa fejlesztését a gyors újraiparosításon keresztül kívánta elérni. Azonban ez rengeteg dologban különbözik a harmadik világ országainak helyzetétől, ahol a segélyek és az olcsó külföldi termékek beáramlása nem teremt felszabaduló erőforrást az iparosodásra, hanem jellemzően tönkreteszi az ott működő kisipart. A afrikai lakosság körében egyre elfogadottabb, hogy a Világbank és az IMF által nyújtott segítség nem megfelelő a hazájuk számára. Sokan a kínai modellt tartják szimpatikusabbnak, ami infrastrukturális beruházásokra épít.

Az Afrobarometer kutatásából kiderül, hogy jobban tetszik a kínai módszer az észak-és közép-afrikai országok lakosainak, mint az amerikai. A 36 országban végzett felmérés szerint csak Kelet-Afrikában szimpatizál a többség az amerikai úttal, míg a kontinens többi részén fej-fej mellett a két nagyhatalom fejlesztési mintájának megítélése.