Politikai konfliktusok sokféleképpen megközelíthetők, nézhetjük azokat közgazdász, politikatudós szemüvegén, akár IR elméleteken vagy modelleken keresztül. Ezek a különféle nézőpontok abban segítenek nekünk, hogy jobban és sokféleképpen megértsünk egyes eseményeket, egyes politikai szereplők cselekedeteit. Napjainkban az egyik legfelfűtöttebb téma az Egyesült Államok és Észak-Korea között zajló konfliktus, mely azért válhatott jelentősebbé napjainkra, mert Donald Trump amerikai elnök beiktatása után kijelentette, hogy véget vet a “strategic patience” időszakának és komolyabb lépéseket tesz az ügy megoldása érdekében. A stratégia sikerességének mérésére James D. Fearon “signalling” modellje lehet a segítségünkre.

A cikk szerzője: Laczkovich Anna

Fearon modelljének alapja, hogy az egyes jelzések, melyeket a szereplők küldenek egymásnak, milyen mértékben képesek befolyásolni a másik szereplő(k) tetteit. Attól függően, hogy a szereplők, ebben az esetben politikai szereplők, milyen jelzéseket küldenek egymásnak, megkülönböztethetünk olyan jelzéseket, melyek ex ante nem hordoznak magukban költségeket, valamint olyanokat, melyek igen. Ex ante költség lehet ebben az esetben, ha az elrettentés érdekében a határokra a biztonság védelmében csapatokat állomásoztatnak (például az Amerikai Egyesült Államok Szöulban). Olcsó, vagy költség nélküli pedig, ha például az elrettentés kommunikációs csatornák útján zajlik, esetünkben például Twitter bejegyzéseken keresztül. Fearon állítása, hogy bár előbbi rövidtávon rosszabb stratégiának tűnik, hiszen költséges, azonban sokkal nagyobb elrettentő erővel bírnak, így hosszú távon általában nagyobb kifizetéssel rendelkeznek, mint azok a lépések, amelyek eleinte nem költségesek.

A modell fontos tényezője az úgynevezett “audience cost”, tehát annak költsége, hogy ha az egyik szereplő kihátrál a konfliktusból, akkor annak mekkora ára lesz a társadalmon, a nemzetközi színtéren vagy akár a szereplő reputációján belül. De audience costnak minősülhet akár a civil társadalomban okozott károk mértéke, ha háborúra kerül sor. Ahogy a játék minél inkább elhúzódik és minél több lépésre, akár költségesre, akár költség nélkülire kerül sor, úgy válnak a jelzések egyre fenyegetőbbé és a szereplők helyzete egyre inkább fenyegetetté, és e miatt nő egyre inkább az “audience cost”. Jelen helyzetben a konfliktus megoldására a legjobb scenario az lenne, ha a két fél képes lenne egy tárgyalóasztalnál, kompromisszumosan megoldani a kérdést. Azonban a modell alapján felmerülhet annak lehetősége is, hogy a konfliktus eszkalálódik és háborúvá fajul. Az valószínű, hogy egyik fél számára sem ideális a kihátrálás, az óriási audience cost miatt, mely a korábbi vállalásaik vagy ígéreteik betartásának hiánya miatt elkerülhetetlen lenne.

James D. Fearon modellje mellett szorosan kapcsolódhat Thomas C. Shelling tézise, melynek lényege hogy nem feltétlenül mindig a legracionálisabb stratégia vezet a legjobb eredményre, bizonyos esetekben jobban járhatunk, ha irracionálisan viselkedünk. Ennek iskola példájaként általában Richard Nixon, volt amerikai elnök, a vietnámi háborúba való beavatkozását szokták megemlíteni. Az irracionális lépések az USA-Észak Korea konfliktusban leginkább a Twitteren vagy interjúkban, elsősorban Donald Trump által megfogalmazva valósultak meg, mely egyértelműen a költség nélküli elrettentés stratégiájába illeszthető be.

Mi történt júniusban?

Az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy Kim Dzsong Un és Donald Trump június 12-én Szingapúrban találkozót tartottak, ahol elsősorban Észak-Korea lefegyverzése volt a téma. Fontos azonban óvatosan kezelni az ülés eredményességét. Igaz, hogy óriási diplomáciai jelentőséggel bír a találkozó, és az is igaz, hogy Észak-Korea beleegyezett abba, hogy dolgozik a Koreai-félsziget leszerelésén, azonban erre vonatkozóan konkrét elköteleződés nem érkezett. Az Egyesült Államok beleegyezett abba, hogy befejezi a “provokatív háborús játékot” Dél-Koreával, azonban az amerikai elnök azt is kijelentette, hogy a szankciók egészen addig nem szűnnek meg Észak-Korea ellen, míg a leszerelés tekintetében előrehaladás nem történik.

Mik a valós motivációk?

Az Egyesült Államok számára Észak-Korea fenyegetést jelent mind a nemzetközi politika és diplomácia számára, mind saját területe számára. Phenjan állítása azonban az, hogy szüksége van nukleáris fegyverek tesztelésére önvédelem céljából, hiszen fenyegetve érzi magát a Koreai félszigeten mind Washington, mind Szöul által. Éppen ezért Észak-Korea számára, míg a szankciók érvényben vannak ellene, valamint amíg csapatok állomásoznak a határainál, nem áll érdekében a leszereléssel kapcsolatos megállapodásoknak eleget tenni. Ezt támasztják alá azok a hírek is, melyek arról szólnak, hogy Phenjan Szingapúr után is tovább folytatta a nukleáris fegyvereihez szükséges alapanyagok gyártását. Így valójában, bár diplomáciailag óriási előrelépés történt, a konfliktus valós megoldásáról korántsem beszélhetünk. Az látható, hogy Washington nem volt képes kiszámíthatatlan és főként költségek nélküli stratégiájával térdre kényszeríteni Phenjant, és továbbra is úgy tűnik, hogy Észak-Korea alapvető motivációi, tehát saját integritásának védelme, valamint gazdaságának és nukleáris fegyverarzenáljának fejlesztése, elsődlegesek. Úgy látszik, hogy minden azon múlik, hogy cselekszik Észak-Korea, milyen “signalokat” vagy jelzéseket küld az elkövetkező időkben az Egyesült Államok számára és, hogy ezekre milyen viszontválasz érkezik.

(Borítókép: Donald Trump és Kim Jong Un az Egyesült Államok – Észak-Korea csúcstalálkozón 2018 június 12-én Szingapúrban. Fotó: Saul Loeb – AFP/Getty images)