Itthon is egyre többet foglalkozunk azzal, hogy milyen változásokat hozhat a technológiai fejlődés gyors üteme a társadalom szerkezetében, a munkahelyeken vagy egyáltalán a mindennapi életünkben. A téma úttörői Erik Brynjolfsson és Andrew McAfee, akik az MIT kutatóiként vizsgálják most már több éve a kérdést. Legújabban a Foreign Affairs-ben megjelent cikkükben többek közt azt a kérdést feszegetik, hogy a kialakuló helyzetben milyen foglalkoztatáspolitikai eszközökkel lehet az automatizálás negatív hatásait kezelni és előnyeit minél több ember számára elérhetővé tenni. Feltesszük a kérdést, hogy Magyarországra hogy értelmezhetőek ezek az elképzelések és, hogy a jelenleg használt módszerek jó irányba visznek-e?

A közelmúltban Budapesten járt Brynjolfsson és McAfee munkáinak egyik kiinduló elképzelése, hogy napjaink technológiai fejlődése az ipari forradalomhoz hasonló nagyságú változásokat eredményezhet a gazdaságban és a munkaerőpiacon. A kutatók szerint a gépek növekvő mértékben képesek az emberi munkaerő kiváltására. Azaz a gépek egyre több területen képesek olyan feladatokban “legyőzni” az embereket, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Ilyenek azok a pillanatok, amikor valamilyen logikai játékban tudnak a legtapasztaltabb játékosok ellen algoritmusok nyerni (pl. a közelmúlt története az AlphaGo győzelme a világ legjobb játékosa ellen) vagy éppen amikor a közúti szállítás teljes automatizálásáról van szó.

Persze a növekvő automatizáció és a technológiai fejlődés, a hatékonyság növekedése nem egy kártékony folyamat, erről korábban ezen a blogon írt Motyovszki Gergő is. De ahogy az a korábbi írásban is felmerült az átmeneti időszak fájdalmas tud lenni, különösen a kevésbé képzett és így lassabban alkalmazkodó csoportok számára. Legnagyobb “veszélyben” a könnyen automatizálható, rutinszerű feladatokat végző munkavállalók vannak. Azok az alacsony jövedelmű munkák, amik különösebb előképzettséget nem igényelnek, könnyen betaníthatóak. Brynjolfsson-ék amerikai viszonylatban a US Council of Economic Advisers jelentését hozzák például, ami szerint az óránként 20 USD alatti keresetű munkakörök 83%-a automatizálható. És habár a jelentés 2010-es adatokkal dolgozik, figyelembe véve, hogy azóta az Államokban kb. 10%-ot növekedtek az átlagos órabérek, ez az érték azt jelenti, hogy a jelenleg dolgozó munkaerőállomány legalább 60%-át érintheti a tengerentúlon a robotok munkaerőpiacra gyakorolt hatása.

De mit is jelent mindez a “veszélyeztetett” csoportok számára? Leginkább azt, hogy megfelelő oktatás és rugalmas munkakeresés, alkalmazkodás nélkül kiszorulhatnak a munkapiacról és nem részesülhetnek a technológiai fejlődés hasznaiból. Hiszen azt a munkát amit korábban végeztek olcsóbb, gépi megoldásokkal lehet helyettesíteni. Mindezt úgy, hogy közben az össztársadalmi, tehát a mindenki (beleértve a gépeket is) által előállított termelés növekszik. Több dolog keletkezik, átlagosan jobban élhetünk, de mégis vannak, akik rosszabbul járnak. Ebben a helyzetben olyan döntéseket kell hozni, amik egyszerre képesek a növekedés előnyeit kiaknázni és megvédeni, segíteni a leszakadókat – mondják a szerzők.

Összességében egy újraelosztási kérdéshez jutunk: hogyan lehet elérni, hogy a növekedés hasznaiból ne csak a társadalom egy szűk csoportja részesüljön? Merthogy a jelenlegi helyzetben a kutatók szerint ez történik: a termelékenység – nagy részben a fejlődésnek betudható – növekedése ellenére a családi jövedelmek nem növekednek (erre megint csak az amerikai példát lehet bemutatni, az alábbi ábrán ez látható).

Erre a fajta újraelosztásra az egyik felmerült és sok helyen hangoztatott ötlet az alapjövedelem bevezetése. Az alapjövedelem koncepciója sokféle, azonban ami általánosan meghatározza az a feltételek nélküli, alapjogon történő folyósítása – tehát mindenki alanyi jogon kapja meg, semmit nem kell tennie érte. Az alapjövedelem alapját pontosan az a technológiai fejlődés biztosítja amiről korábban írtam – ami “felszabadítja az embereket a munka alól”, ami egyes értelmezésekben gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy a társadalom egy része ne dolgozzon vagy kevesebbet dolgozzon. Azonban az alapjövedelemmel, a technikai megvalósításon kívül, a kutatók felvetnek egy alapvető problémát. Az alapjövedelem ugyanis közvetlen módon nem ösztönöz munkavállalásra.

Ezzel szerintük a probléma, hogy a munka nem csak az anyagi vonatkozásai miatt fontos az emberek életében. “A munka megóv minket a három fő rossztól: a szegénységtől, az unalomtól és a bűntől.” idézik Voltaire-t. Az állítást olyan szociológusok munkáival (Putnam, Murray, Wilson) támasztják alá, akik arra mutattak rá, hogy az egy-egy lakókörzetet jellemző munkanélküliségnek károsabb hatásai vannak, mint az azonos területet érintő szegénységnek (persze ez a kettő összefügg), vagy hogy az erősödő munkanélküliség az anyagi hatásokon túl is a társadalmi összetartás, a civil aktivitás csökkenéséhez és a droghasználat, a bűnözés növekedéséhez vezethet (lásd pl. Raphael & Winter-Ebmer 2001). Brynjolfsson korábban erről úgy nyilatkozott, hogy a munka elvesztésével “a munkanélküliek nemcsak a pénzt vesztik el, hanem az önbecsülésüket is.”

Tehát egy olyan módszerre van szükségünk ahhoz, hogy a felvetett feltételeknek meg tudjunk felelni, ami nem csak, hogy segíti az újraelosztást, de munkára is ösztönöz. Bizonyos szempontok szerint ilyen megoldás lehetne a Magyarországon már alkalmazott közmunka program. Hiszen a közfoglalkoztatás több dimenziót is lefed az eddig leírtak közül. Egyrészről a közmunka egészen egyértelmű módon ösztönöz munkavállalásra, hiszen a közfoglalkoztatás az esetek egy jelentős részében munkát biztosít a korábban munkanélküli emberek számára. Azonban fontos látnunk azt, hogy egy ilyen programnak milyen “mellékhatásai” vannak. A közmunka program egyik első buktatója, hogy léte politikai akarathoz kötött. Ez már az alapjövedelem kapcsán is egy gyakran felmerülő érv – azaz, hogy olyan újraelosztási formát kell létrehozni, ami rövid távon nem függ az adott társadalomban uralkodó politikai akarattól. A közmunka éppen ennek ellenkezőjét teszi, a rövid foglalkoztatási szerződések révén a közmunkások gyakorlatilag direkt kapcsolatba kerülnek a regnáló politikai erőkkel – azaz létük függ a kormányzó hatalomtól. Számba kell vennünk ugyanakkor, hogy ez a támogatási formák egy jelentős részére elmondható. Így érdemes megvizsgálni a közfoglalkoztatás más dimenzióit is.

A közfoglalkoztatás jelenlegi megvalósulásában kettős funkciót lát el hazánkban. Egyrészről kivált egy szociális juttatási csomagot, amit korábban a munkanélküli segély látott el, azonban emellett kitűzött célja a munkaerőpiacra való “visszavezetés” is. Összességében azonban érdemes látni, hogy amíg az első, szociális, célt a program többé-kevésbé képes megvalósítani, addig a másik elképzelést nehezen éri el. A közfoglalkoztatottak az esetek nagy részében a munkaerőpiac számára nehezen értelmezhető munkát végeznek. Ez a fajta munka, szemben az ideális esettel, nem ösztönöz a piacon elvárt tudás megszerzésére, a munka mennyiségi és minőségi növelésére. Hiszen a közmunka programban résztvevők számára másik opció nincsen, sokszor pedig az előrelépési, tanulási lehetőség is hiányzik. Ugyanakkor az is megkérdőjelezhető, hogy ez a munkatípus mennyire tudja elősegíteni a munka kapcsán korábban kifejtett célokat: azaz mennyire tud a társadalmi kohézió eszköze lenni, vagy mennyire tudja elősegíteni a későbbi munkavállalást.

Arra gondolhatunk, hogy a közfoglalkoztatás választ ad a megélhetés szorító kérdésére olyan munkavállalók esetében, akiket a munkaerőpiacra nehéz vagy akár lehetetlen lenne integrálni (habár ezzel kapcsolatban is merülnek fel kérdések). Mégis ez a munkatípus olyan munkaköröket hoz létre melyek pont az előzőkben “veszélyeztetettként” vagy éppen automatizálhatóként meghatározott alacsony kereseti kategóriába tartoznak. Tehát amíg ez a támogatási típus a megélhetés problémáját képes valamilyen szinten megoldani, addig nem ad lehetőséget arra, hogy a benne résztvevők a megváltozó munkaerőpiac aktív szereplőivé tudjanak válni. Ennek jó mércéje, hogy a közmunkából a munkaerőpiacra való visszatérés folyamatosan csökken, a kötelező elfogadás – amellett, hogy a közmunka keretében általában a nettó minimálbér 76-77%-át keresik meg a résztvevők – pedig tovább rontja a munkakeresők lehetőségeit.

Egy ilyen megoldás helyett biztosíthat lehetőséget az állam kezében egy olyan eszköz, mely alapvetően a munkavállalásban való részvételen alapul. A szerzők ilyen tekintetben az EITC (Earned Income Tax Credit) módszert emelik ki, ami Amerikában sikeresen valósítja meg a redisztribúció egy formáját és a munkavállalásra való ösztönzést. Az EITC, ahogy azt a neve is előrevetíti egy olyan foglalkoztatáspolitikai eszköz, ami az elért, adózott jövedelmekhez köti az állami támogatást (az EITC működéséről keretes írásunkban olvashat). Az EITC-nek számos olyan előnye van ezen a téren, amit a szerzők is kiemelnek. Az megoldás direkt módon ösztönzi a munkavállalást, ugyanis megfelelő adózott jövedelem nélkül nem vehető igénybe. Emellett olyan párhuzamos hatásokkal is jár, mint a bejelentett munkahely igénye, a jövedelem bevallása (adózási célból), mindeközben pedig nem képez társadalmi szakadékot, hiszen akik jogosultak rá azok végső soron az állami támogatásból csak kiegészítő jövedelemként részesülnek.

Néhány, itt tárgyalt tényező az egyes eszközök esetében 

	Alapjövedelem koncepciója	Közmunka program hazai megvalósulása	Adóhoz kötött bérkiegészítés (EITC)
Direkt munkavállalásra ösztönöz?	nem	igen	igen
Biztosít megélhetést (szociális juttatás)?	igen	részben	részben
“Veszélyeztetett”* munkaköröket tart fennt?	nincs hatás	igen	nem
Segít visszavezetni a piacra a munkavállalókat?	nincs hatás	nem, alacsony hatékonysággal	igen
Minőségi (tanulás) és mennyiségi (több óra, intenzívebb feladatok) növelésre ösztönöz a munkavégzésben?	nem	nem	igen
“Megtakarításra” kényszerít?	nem	nem	igen
Egyéb itt felsorolt hatások	adminisztrációs költségek csökkenése	bejelentett jövedelem, olcsó munkaerő állomány (az államnak)	bejelentett jövedelem, adózási morál javulása

* Ezek azok a munkakörök, amik az automatizálásnak köszönhetően vélhetően már akár egy-két évtizeden belül megszűnhetnek.

Brynjolfsson és McAfee például hoznak egy az 1960-as évek végén lefolytatott kísérletet, ahol Denver és Seattle körzetében osztottak ki, eltérő kombinációban, feltételek nélküli támogatást (hasonlóan az alapjövedelemhez) és az EITC-hez hasonló bértámogatásokat. Az kísérlet eredményei arra mutattak rá, hogy habár a kiosztott összegek hasonlóak voltak, azon családoknál ahol a pénz feltétel nélkül érkezett lecsökkent a dolgozott munkaórák száma és mellékes hatásként a támogatás a házasságok tartósságára is negatív hatást gyakorolt. Szemben ezzel a munkavállaláshoz kötött támogatások esetében a családoknál nem mértek ilyen hatásokat.

Mindezek alapján az EITC vagy hasonló, az adózott jövedelmen alapuló eszközök, a közfoglalkoztatás “mellékhatásai” nélkül lehetnek képesek arra, hogy 1) részt vállaljanak a technológiai fejlődés miatt szükséges újraelosztásban, 2) hogy munkára ösztönözzenek, és hogy mindezt úgy tegyék, hogy 3) közben az államtól független munkahelyeket tartanak fenn. Persze, ezeket a munkahelyeket először létre kell hozni. Azonban egy ilyen kedvezményezés kilátásba helyezése azt is eredményezheti, hogy a munkavállalók valamivel alacsonyabb bér fejében is hajlandóak munkát vállalni. Ami pedig egyenesen vezet a munkahelyek számának emelkedéséhez.

Összességében tehát Brynjolfsson és McAfee cikke rávilágít arra, hogy a társadalom bizonyos rétegeit a munkavállalás szempontjából “veszélybe sodorja” a gépesítés. Ugyanakkor erre a helyzetre a megoldás nem a meglévő állapotok konzerválásában hanem a szabályozás és az állami akarat megfelelő rugalmasságában rejlik. Ahhoz, hogy a gazdasági- és technológiai növekedés hasznaiból mindenki részesedni tudjon olyan újraelosztási programra van szükség, amely egyszerre képes teljesíteni ezt a célt és munkára ösztönözni a benne résztvevőket. Ahogy arról szó volt, a munka nem csak az anyagi szükségleteink kielégítésére szolgáló folyamat, hanem ennél több. A szerzők az alapjövedelemmel szemben a bértámogatást és amerikai példára az EITC rendszerét vetik fel, mint alternatívát. Ha emellett a megoldás mellett a közmunka programot vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy amíg bizonyos dimenziókban a program értéket teremt és megélhetést ad családoknak, addig hosszú távon nem képes a szükséges változás elősegítésére, nem ösztönöz valódi, piaci munkavállalásra. Éppen emiatt szükséges lenne Magyarországon a politika jelentős kérdésévé tenni azt, hogy milyen módon lehet a most alacsony kereseti kategóriába tartozó állampolgároknak lehetőséget adni arra, hogy elmozduljanak, fejlődjenek, tanuljanak és képesek legyenek versenyezni a gépekkel. És habár az amerikai példa távoli és egy sok szempontból a miénktől gyökeresen eltérő gazdasági rendszerbe illeszkedik, itthon is érdemes lehet elgondolkozni azon, hogy tudunk-e például az EITC-hez hasonló adózáshoz kapcsolt támogatás megvalósítani.

 

A cikk megírásában nagy segítséget jelentett a Kapronczay Mór és Ritter Kinga által a közmunka programról készített összefoglaló anyag.

A címben szereplő “második gépkorszak” kifejezés Brynjolfsson és McAfee 2014-es The Second Machine Age c. könyvére és az ebben lefektetett, a technológiai fejlődésnek köszönhető, gazdasági átalakulásra és az ezt követő időszakra utal.

A borítón látható kép a Chris Isherwood munkája. Eredeti változata itt elérhető.

A cikk megjelenését a Nemzeti Tehetség Program támogatta (NTP-FTH-15-0080).

• alapjövedelem
• állam
• bérek
• brynjolfsson
• foglalkoztatáspolitika
• közmunka
• mcafee
• robotok
• termelékenység