Néhány gondolat a menekültek elosztásáról

Posted by in Neumann-díj, Piactervezés

Email to someoneShare on FacebookGoogle+share on TumblrTweet about this on TwitterPin on PinterestShare on LinkedInPrint this page

Ahogy hazánkban, úgy külföldön is az egyik legellentmondásosabb téma a menekültkérdés. Vannak, akik szívesen látnák őket, vannak akik félnek tőlük. Azonban itthon az utóbbi időben nem is a menekültek maguk, hanem a problémára adott válaszok kavarták a legnagyobb vihart. Most azt vizsgáljuk meg, az ilyen válaszokhoz mit tud hozzátenni a piactervezés.

Először érdemes tisztázni, hogy mit értünk menekült alatt, és hogy miért okoznak nekünk az utóbbi időben ennyi gondot. Az ENSZ szerint menekültnek az számít, aki származási vagy szokásos lakhelyének országán kívül van, mert faji, vallási, nemzetiségi vagy politikai üldözés éri, vagy mert egy üldözött társadalmi csoport tagja. Azaz, akkor válik menekültté, amikor a fogadó állam elismeri, hogy menekült – egészen eddig a pontig csupán menedékkérő.

A következőkben a fent említett, hivatalosan is menekültnek számító emberek elosztásáról lesz szó.

A jelenlegi menekültválság súlyosságának az egyik oka, hogy Európában a menekültek fogadására létrehozott közigazgatási rendszerek nem alkalmasak ekkora terhelés elviselésére. Egyrészt a hivatalos ENSZ letelepítő programok által elszállásolt menekültek nagy részét az USA szívja fel, másrészt a menekültek száma rendkívül gyorsan változik.

A menekültek elhelyezése azért is kifejezetten problémás, mert a menekültek maguk sem tudják pontosan, hogy mi is lenne az ideális hely számukra. Például a Nagy-Britanniába érkező menekültek nagy része, amikor megkérdezték, hogy hol szeretne lakni, rendre híres futballklubok székhelyeit (Manchester, Liverpool, Southampton) jelölték meg. Azaz, a szükségletek felmérése sem egyszerű feladat.

Alex Teytelboym, David Delacretaz és Scott Duke Kominers kutatók több párosítási mechanizmust is kidolgoztak önkormányzatok és menekültcsaládok között, amik képesek leküzdeni a fent említett problémákat, és a valóságban is működőképesek lehetnek Nagy-Britanniában.

Modelljükben azzal az egyszerűsítéssel élünk, hogy minden menekültcsalád két erőforrással él: szobákkal és iskolai helyekkel, és minden helyi önkormányzat rendelkezik valamennyivel ezekből az erőforrásokból.

A folyamat elindításához szükséges, hogy az önkormányzatok és a menekültcsaládok rangsorolják a számukra felkínált lehetőségeket. Valahogyan el kell tudnia döntenie az önkormányzatoknak, hogy milyen családokat fogadnának be szívesebben, a családoknak pedig a települések közül kell tudni dönteniük és sorrendet felállítaniuk.

Az így adódó problémát az algoritmuselmélet többdimenziós zsákpakolási problémának (Multidimensional Knapsack Problem) nevezi. A probléma NP-nehéz, ami ebben az esetben annyit jelent, hogy a legjobb megoldás kiszámítása sok menekült és önkormányzat esetén nagyon lassú, gyakorlatilag lehetetlen.

Azonban ha nem a legjobb megoldást keressük, hanem egy jó megoldást, a helyzet sokkal kevésbé reménytelen. Egy ilyen párosítás alapja a Top Trading Cycles (TTC) algoritmus, amit először 1974-ben publikáltak. Ez az algoritmus rendkívül intuitív és kevés lépésből áll. A TTC lényege, hogy pénz nélküli „kereskedelmet” tud megvalósítani:

  1. lépés: Minden önkormányzat és család mutasson rá a neki legkívánatosabb párra.
  2. lépés: Megkeressük azokat a családokat és önkormányzatokat, akik körben egymásra mutatnak.
  3. lépés: Hajtsuk végre a körök által jelölt párosításokat, ha az nem sért valamiféle kapacitáskorlátot. Itt dönthetünk, hogy a család abba a városba megy, ahova mutat, vagy amelyiknek az önkormányzata rá mutat. Ezzel eldöntjük hogy kinek kedvezünk, de a megoldás mindenképp hatékony.
  4. lépés: amíg maradnak nem elhelyezett menekültek, újrakezdjük a folyamatot azokkal, akiknek még nincs helyük és azokkal a városokkal, ahol még maradt erőforrrás.

Az algoritmus bizonyíthatóan talál megoldást, ha létezik.

Ennek az algoritmusnak több előnye is van a korábban működő, ad-hoc jellegű rendszerrel szemben. Egyrészt az önkormányzatok szívesebben fogadnak menekültcsaládokat, ha tudják, hogy beleszólásuk van abba, hogy kik érkeznek. Másrészt, ha adottak a megfelelő információk (erőforrások, szükségletek, preferenciák), akkor az eljárás sokkal nagyobb társadalmi jólétet eredményezve oldja meg a feladatot, mint az egyéni alkukon alapuló korábbi rendszer.