Hogyan keressünk pénzt mások irracionális félelmein: avagy miből élnek a biztosítók

Posted by in Mindennapi közgáz, Piactervezés, Uncategorized

Email to someoneShare on FacebookGoogle+share on TumblrTweet about this on TwitterPin on PinterestShare on LinkedInPrint this page

 

A biztosítók nem tartoznak a legkedveltebb szereplők közé manapság. Szinte mindenki ismer valakit, aki pórul járt pedig volt biztosítása: készülékbiztosítás nem fizetett valamilyen indokkal a telefon elvesztésekor; a balesetbiztosításunk sem fizetett, mert a tevékenység ami közben megsérültünk, kivételnek számított. Ilyenkor nem sűrűn zárjuk szívünkbe ezeket a nagy pénzügyi óriásokat, azonban ha alaposan figyelünk, tanulhatunk tőlük egyet, s mást arról, hogyan érdemes mások félelmeiből jó pénzt keresni.

A biztosítók szigora nem véletlen. Ahhoz, hogy egy biztosító nyereségesen tudjon működni, nagyon komoly megkötéseket kell alkalmaznia, és ezeket kegyetlenül szigorúan be kell tartania. Emellett nagy ügyféltömegre, úgynevezett kockázatközösségre is szüksége van, nem véletlen így, hogy a világ 3 legnagyobb pénzügyi szolgáltató cégéből 2 biztosító (a francia AXA, és a német Allianz).

De hogyan is kalkulálja egy biztosító valakinek a biztosítási díját? Anélkül, hogy nagyon mélyen belemennénk, meg kell becsülnie, hogy az egyén esetén annak a valószínűsége, hogy a biztosítónak kártalanítania kell majd, illetve mekkora összeggel kell majd ezt megtennie várhatóan. Világos, hogy nem mindegy, hogy valaki eltöri majd a lábát, vagy lerokkan egy balesetben várhatóan, vagy boldog balesetmentes életet fog élni.

Természetesen az sem mindegy, hogy mikor kell majd fizetnie, viszont itt jön a képbe a nagy kockázatközösség fontossága. Mivel sok ügyfele van, nem is elsősorban az egyes egyénekkel kell törődnie, hanem arra kell egy – lehetőleg minél jobb – becslést mondania, hogy egy bizonyos káresemény (például egy lábtörés balesetbiztosítás esetén, mondjuk 100.000 Ft térítési összeggel) 1000 biztosítottból egy évben várhatóan hánnyal történik meg. És természetesen ezt minden káreseményre végig kell zongoráznia. Világos, hogy ezen becslések csak akkor működnek, ha szigorú megkötésekkel dolgozhatnak a modellezők, és ebből következik a biztosítók kérlelhetetlen szigora is.

A becslések meghatározása rendkívül bonyolult, múltbéli adatokra támaszkodó matematikai-statisztikai modellezést jelent. Egy ilyen modellnek fontos paramétere (maradva a balesetbiztosításnál) az egyén életkora mellett az életvitelének veszélyessége, és még rengeteg minden. Ezek alapján képes a biztosító egy bizonyos kockázatközösségre vonatkozóan megállapítani azt, hogy egy évben várhatóan mekkora összegű térítést kell majd kifizetnie. Az így kapott összegre fogja a biztosító rászámolni a profitját, illetve egyéb működési költségeit, majd ezt kockázatosságuk szerint szétteríti az egyéneken, és beszedi biztosítási díjként. Így lesz a teljesen véletlenszerű balesetekre alapuló üzleti stratégia – hosszú távon – biztosan nyereséges a biztosító számára.

A biztosításokkal kapcsolatban érdekes megfigyelés – ami az eddigiekből részben következik -, hogy az emberek akár irracionálisan magas összeget is hajlandóak fizetni egy biztosításért. Rabin és Thaler például kimutatták Anomalies: Risk aversion című cikkükben, hogy az emberek 45 centért is hajlandóak voltak tömegesen biztosítást kötni egy 28 centes kockázatra. A jelenségnek számos magyarázata lehet, azonban a legfontosabb aspektusa az, hogy ezt a jelenséget kihasználva mi magunk is kereshetünk pénzt, anélkül, hogy létrehoznánk egy biztosítótársaságot.

Képesek vagyunk többet költeni lakatokra, mint a biciklire - hasonlóan lehet ez a biztosításokkal

Képesek vagyunk többet költeni lakatokra, mint a biciklire – hasonlóan lehet ez a biztosításokkal

Az ugyanerre az elvre – az emberek irracionálisan nagy félelmeire – épülő kereskedési stratégia képes minimális kockázat mellett a Variance-Risk premium bezsebelésére. A dolog lényege, hogy ahogy az emberek hajlandóak kedvezőtlen áron is biztosítást kötni, úgy a tőkepiacokon is hajlandóak irreálisan magas áron olyan opciókat vásárolni, amelyekkel egy bizonyos termék (például az olaj, vagy a dollár) árzuhanása esetére biztonságban tudhatják magukat. Például úgy, hogy kötnek egy szerződést, hogy 1 év múlva, bármi is az ár, egy most rögzített áron eladhatják az olajukat, vagy a dollárukat.

Az ilyen lehetőségek árát (értékét) az úgynevezett Black-Scholes-Merton modell segítségével számolhatjuk ki. A modell kidolgozásáért Myron Scholes és Robert C. Merton 1997-ben közgazdasági Nobel-emlékdíjat kapott, szegény Fisher Black viszont már nem élhette meg az elismerést. A modell egy fontos paramétere az adott tőkepiaci instrumentum árfolyamának ingadozása, vagy ha úgy tetszik az eszköz volatilitása. Egy olyan termékre, amelynek árfolyama sokat ingadozik, érthető módon drágább biztosítást kötni. Viszont jellemzően a válságon kívüli időszakokban az ilyen ügyletek árazásakor a később megvalósultnál nagyobb volatilitással számolnak. Tehát, ha én kiírok egy opciós ügyletet, ami másnak kvázi biztosításként szolgál, ha megveszi, azért a reálisnál nagyobb árat kérhetek el.

Ezután már csak annyi dolgom van, hogy delta-semlegesítsem a pozíciómat, tehát védjem magam a termék (amelyre az opciós ügyletet kiírtam) áringadozása ellen, és bezsebeljem a csendes időszakokban irreális mértékű emberi félelem járadékát. Viszont vigyázat, ez a jelenség válságok esetén éppen fordítottan jelentkezik, és akkor hatalmasat bukhatunk a felvázolt stratégiával. Hiába, nincs ingyen ebéd.